Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

II. Kereskedelempolitika a stabilizáció után és a fordulat évében

a Hitelbank évi 24 %-os, a Pesti Hazai évi átlagos 30 %-os, a Leszámítolóbank évi átlagos 30 %-os kamatfelszámítását, amihez még különböző költségek járulnak. A bankok érvelése két alapgondolaton épült fel. Az egyik jogi érvelés, a másik gazdasági. A gazdasági érvelésű arra támaszkodik, hogy regie-jük a betétképződéssel, illetve kihelyezési állományukkal szemben aránytalanul nagy. Ennek oka a magyar bankszervezet túlméretezettsége. Sok a nagy fizetésű igazgató, de a legmélyebb fokú oka az, hogy a magyar bankszervezet drágán dolgozik, és így szélesebb tömegek nem veszik igénybe. A kölcsönhatás a fenti két ok között nyilvánvaló, és tulajdonképpen hatalmi eszközzel kellene kényszeríteni a bankokat üzleti politikájuk megváltoztatására. A nagybankok elsősorban a saját ipari és kereskedelmi vállalataikat látják el hitellel, és így a szélesebb rétegek számára hozzáférhetetlenek. A magas kamatfelszámítás csak azért lehetséges, mert itt is érvényesül a kereslet és a kínálat törvénye, és igen jelentős a hiteligénylés. A jogi érvelésük azon alapszik, hogy az 1877. évi VIII. tc. és az 5610/1931. ME sz. rendelet, amit gróf Károlyi Gyula miniszterelnök adott ki, a bejegyzett kereskedőknek kölcsönös kereskedelmi ügyleteiből eredő követeléseit kiveszik a kamatkorlátozó rendelkezéseknek hatálya alól. Ez a két jogszabály abból a meggondolásból indul ki, hogy a kereskedőknek, de különösen a bejegyzett kereskedőnek elegendő értelmi belátása van ahhoz, hogy magát a reánézve hátrányos kamatkikötés ellen megvédje. A kamatkorlátozásban jelentkező védelem megadásának szükségességét bejegyzett kereskedőkkel kapcsolatban azért nem vélték tehát megállapítandónak, mert utóbbiakat nem tekintették a terhükre kamatot kikötő bankkal szemben olyan „gyengébb félnek", aki védelemre szorulna. Ez a megítélési alap és az ebből levont következtetés a jogfejlődés mai irányának már nem felel meg. A jognak a gyengébbet meg kell védeni az erősebbel szemben. Nyilvánvaló, hogy a bejegyzett kereskedők ügyletei tekintetében még fennálló kamatkorlátozás alól kivételt megállapító rendelkezések nincsenek összhangban a jogfejlődés demokratikus irányával, amely éppen a gazdasági szempontból gyengébb fél érdekében nem tartja megengedhetőnek a korlátlan szerződési szabadságot, hanem a gyengébb fél érdekében az államhatalom beavatkozását tartja szükségesnek, és az állami beavatkozás megengedettségét vagy szükségtelen voltát korántsem merőben formális kritériumok alapján (mint a cégbejegyzés) véli eldönthetőnek. Az uzsoráról szóló 1932. évi VI. tc. 11. §-a kiveszi az uzsorás és a kizsákmányoló ügyletek szabálya alól a bejegyzett kereskedőket. A kivételezés indoka itt is az értelmi síkon mozgó az a feltételezés, hogy a bejegyzett kereskedőnek megvan a kellő megfontoltsága, és éppen ezért helyesen képes megítélni a bármilyen súlyos feltételek között kötött ügyletnek ránézve okvetlen szükséges voltát. Mindkét törvény szellemében mutatkozik az a visszás helyzet, hogy - miután a törvény csak a bejegyzett kereskedőt zárja el attól, hogy az úgynevezett uzsora kifogásával élhessen - a cégét be nem jegyeztető, bár erre köteles kereskedő, mint hitelt nyerő, sikeresen hivatkozhatnék az ügylet uzsorás voltára. Ezzel a hitelezési módszerrel valóságban azonban az áll elő, hogy a bankok könnyebben folyósítanak hitelt az