Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)
Bevezető
ezt az árut csak a fogyasztóknak vagy a feldolgozó kisiparosoknak adhatták tovább. A textilüzemeket adatszolgáltatásra kötelezték és megszabták, hogy az egyes üzemek mely kereskedőket és milyen mértékben kötelesek kiszolgálni. Egyidejűleg a textilkereskedésben részt vevők számának mértéktelen megszaporodása miatt a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium elrendelte, hogy új textilkereskedői igazolványt az alsóbb fokú iparhatóságok csak a tárca előzetes engedélyével adhatnak ki. A kereskedőtársadalom a Textiláru Elosztó Iroda életre hívására (lásd a 11. sz. dok.) igen érzékenyen reagált. A készülő rendelettel kapcsolatban a kereskedőkörökben jelentkező idegességet részben a rossz emlékű szelektív politikától való félelem váltotta ki. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara kívánságára ezért belekerült a jogszabályba az a kitétel, miszerint „a kereskedők névjegyzékébe a textiláruk forgalombahozatalára jogosult valamennyi kereskedő felvételét tervezi a kereskedelemügyi miniszter, és az áruellátásból csupán visszaélés esetén fog egyeseket kizárni". Az áruelosztás demokratikus nyíltságának biztosítására a textil-, majd később a többi kereskedelmi elosztó iroda mellé is egy-egy véleményező bizottságot szerveztek. Ezekben, a hivatalból kiküldött személyek mellett, helyet foglaltak az érdekelt szakmák képviselői is. 1945. július elején a kormány felhatalmazta a közellátásügyi minisztert, hogy az ipari bőrtermelést anyaggazdálkodás alá vonja, a bőráruforgalom szabályozását pedig a kereskedelemügyi tárca hatáskörébe utalta. A lábbelifélék és bőripari cikkek forgalmának irányítására és ellenőrzésére felállították a Bőráru Elosztó Irodát. (Lásd a 12. sz. dok.) 1945 szeptemberében a bőrgazdálkodás feletti felügyeleti hatáskört az iparügyi miniszter vette át. Az Iparügyi Minisztérium felügyelete alatt életre hívták a Bőrgazdálkodási Irodát. Ezzel egyidejűleg újból rendezték a bőráru forgalmazásának ügyét is. A lakossági fogyasztásra kerülő készleteket minimálisra csökkentették. A Bőráru Elosztó Iroda 1945 novemberétől csak azzal a készlettel rendelkezett, amelyet az iparügyi miniszter a lakosság ellátására megállapított. Ez rendkívül csekély mennyiség volt. Hasonló helyzet alakult ki a tüzelőanyag-kereskedelem terén is. A háború után az ország fa- és tüzelőanyag-ellátása igen súlyos helyzetbe került. „Rendkívül nagy és napról napra növekvő gond" volt az ország szénellátásának megoldása. 24 Fából a belföldi termelés az ország faanyagszükségletének kb. csak 20%-át tudta fedezni. A lakosság tüzelőanyaggal való ellátását a kereskedelem- és közlekedésügyi tárca készletgazdálkodás útján próbálta megoldani. A Minisztertanács felhatalmazása alapján életre hívták a Fa- és Tüzelőanyagelosztó Irodát 25 , és szigorú kötöttségeket léptettek életbe a tüzelőanyag-forgalmazás tekintetében. A tüzelőanyag-kereskedők kötelesek voltak bejelenteni, hogy 1938-ban a különféle tüzelőanyagokból milyen mennyiséget szolgáltattak ki a kiskereskedőknek, illetve a fogyasztóknak. Ennek alapján arányosítva kapták havonta azt a mennyiséget, amelyet az elosztóiroda számukra juttatott abból a csekély készletből, amit a bányák háztartási és kisipari célokra a kereskedők útján hozhattak forgalomba. Ennek mennyiségét havonta az Iparügyi Minisztérium Bányászati Közigazgatási Osztálya állapította meg.
