Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

A belföldi tüzifa-kereskedelem forgalmát a kereskedelemügyi tárca a Földművelésügyi Minisztériummal együttesen szabályozta. A termelők kötelesek voltak bejelenteni az általuk kitermelt tűzifamennyiséget fanemek és választékok szerint, hasonlóképpen a készlet mennyiségekben bekövetkezett változást, a fa eladására vonatkozóan kötött szerződéseket, valamint az el nem adott készleteket is. E kötöttségek ellenére 1945 őszén a tüzifakészletek annyira kifogy óban voltak, hogy a kereskedelemügyi miniszter előterjesztésére a kormány kénytelen volt elrendelni a tüzifadézsmát. Az 5 mázsa, illetve ennél nagyobb súlyú küldemény feladóját kötelezték, hogy a küldemény 5%-át adja át az államvasutaknak. 1945 októberében készletgazdálkodás alá vonták a papírárut is. A szén- és cellulózhiány miatt a papírgyártás termelőképességének kevesebb mint 20%-át használhatta csak ki. A papírhiány számos területen éreztette hatását. Leállás veszélye fenyegette a dohánygyárakat, mert nem volt papír a szivarkagyártáshoz, igen nagy nehézségek keletkeztek a rotapapír hiánya miatt stb. 1945 októberében az iparügyi miniszter a papírtermelést bevonta a készletgazdálkodásba. Ezt követően a kereskedelemügyi tárca szabályozta a papíráruk kereskedői forgalmát. Felállították a Papíráru Elosztó Irodát, a korábbi irodákhoz hasonló elosztó és ellenőrző feladatkörrel. A véleményező bizottságban ezúttal a VKM kiküldöttje is részt vett. (Lásd a 17. sz. dok.) A készletgazdálkodásba bevont árucikkek sokasodása, s így az elosztóirodák számának növekedése arra az elhatározásra késztette a kereskedelemügyi főhatóságot, hogy ezeket egy szervezetbe vonja össze, amely később is, a szükséghez képest, újabb szervezeti egységekkel bővíthető. így készült el a Belkereskedelmi Igazgatóság felállításáról szóló rendelettervezet (Lásd a 23/A-C sz. dok.), majd a Minisztertanács jóváhagyása után létrehozták a Belkereskedelmi Igazgatóságot, amelyben egy hivatallá szervezték át az addig külön apparátussal működött négy áruelosztó irodát. A szabad kereskedelmi forgalmat korlátozó állami intézkedések első jelei már kiváltották a vezető kereskedőkörök elégedetlenségét, és a munkáspártok „kereskedőellenes" magatartásáról beszéltek.

26 A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara azonban a kormányintézkedések szükségessége mellett foglalt állást. Székely Artúr már egy júniusi sajtófogadáson a Kamara hivatalos álláspontjaként kijelentette: „ha a normális időkben helyes is az a nézet, hogy a forgalomban ne legyenek korlátozások és a verseny és a szabad piac önműködő szabályozó ereje érvényesüljön, ma ezt az álláspontot nem tehetjük magunkévá. Valaminő ellenőrzésre a normális idők helyreállításáig mindenesetre szükség van, és különösen az újjáépítés idején nem szabad a túlzó menchesterizmus hibájába esnünk."

27 1945 őszén, amikor a „veszélymomentumok" egyre jobban kiütköztek a magyar gazdasági életben, a nagykereskedők vezetése alatt álló Szabad Kereskedők Érdekképviseleti Tanácsa rendezésében megtartott kereskedői nagygyűlés már hajlandó volt elfogadni az állami beavatkozást az áruforgalmazás menetébe rövid távon, „a jelenlegi viszonyok között, amikor a termelés nincs arányban a fogyasztással".