Káposztás István: Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 2. Budapest, 1977)

I. A MEZŐGAZDASÁG ÁLTALÁNOS HELYZETE

nem oda vezethet, hogy a borra és szeszes italra vágyó elhordja hazulról a télire tárolt termeivényét, s közel fekszik a lehetősége annak is, hogy a szeszes ital iránti szomját még lopás árán is hajlandó lesz csillapítani, ami az amúgy is megrendült vagyonbiztonságot tovább süllyeszti. Itt megjegyezni kívánom még, hogy a Hegyalján végzett szemleútjaim során olyan jelentéseket is kaptam, hogy — munkás hiányában — a szőlők egy része még szüreteletlen. Az újonnan földhözjuttatottaknak megsegítése érdekében — az általános érvényű kormányintézkedéseken felül is — minden megtörténik, ezek ellenére sem tudjuk azonban őket úgy felkarolni s a termelés szolgálatába beállítani, mint ahogyan azt úgy politikai, szociális, mint pedig nemzetgazdasági érdekek megkívánják. A földhözjuttatottak közel 25%-a nem szereti a földet, annak megművelése érdekében nemcsak nem tevékenykedik, hanem készen megművelt földet követel, amelyen megint csak gyűjteni és aratnia kellene, anélkül, hogy csak egy kapavágást is tegyen. Ezek sorában tömegesen fordultak elő olyan esetek is, hogy a tavasz folyamán kész vetést kapott földhözjuttatott terményét az aratáskor azonnal eladta, anélkül, hogy akár maga, avagy családja részére a téli szükségletet tartalékolta, vagy pedig a vetőmagot félretette volna. Számolni kell azért azzal, hogy ezeket rövidesen vagy a föld fogja elrúgni magától, vagy pedig ők fogják a számukra kiosztott földet elhagyni. A volt cselédek nagy része sem hajlandó a számukra juttatott föld megmívelése érdekében tőlük jogosan megkívánt munkát elvégezni, s azt az időt sápítozza vissza, amikor számára minden évnegyedben mértek.

5 A 131 000/1945. sz. rendelettel

6 elrendelt szövetkezetbe tömörülés gondolatával a földhözjuttatottak általában nem tudnak megbarátkozni, s legtöbbjük bizonyos kolchos-intézmény bevezetésétől tart.

7 Egyesek körében pedig valamiféle „arányosítási" eszmék terjengnek, melynek lényege az, hogy a község minden java, állat, eszköz stb. arányos felosztásra kerül, s mindaddig, amíg ezt a szerintük „egyenlőséget" nem sikerül biztosítani, addig a maguk gazdálkodásának sem látják értelmét. Örvendetesen kell azonban megállapítani, hogy a földhözjuttatottak legtöbbje sokszor tényleg körömmel is felkaparja a maga földjét, s végzi a termés biztosítása érdekében a maga munkáját, s sok községben már egészséges versengés is folyik a több és jobb termelés érdekében az újonnan földhözjuttatottak és a régi gazdák közt. Sajnálattal kell azonban megállapítani azt is, hogy — főleg a módosabb — kisgazdák nem tanúsítják új társaikkal szemben azt a megértést, s nem nyújtják nekik azt a segítséget, amit azok tőlük kérnek és várnak. Csak szórványosan fordult elő, hogy egyesek — bár erre a vetőmagjuk megvolt — nem voltak hajlandók nagyobb területet kenyérmaggal bevetni, mint amennyi a saját háztartásuk szükséglete, azonban a fenti, már említett új beszolgáltatási kényszer hatása alatt, ezek is sietnek most másra szánt készleteiket elvetni. Az őszi mélyszántások a fent említett traktoros-mizériák következtében nehezen haladnak előre. A régi gazdák más irányú igénybevételek miatt, az újonnan földhözjuttatottak pedig igaerő hiányában, a megkívánt őszi szántási munkálatokat még kis