Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

V. A HÁROMÉVES TERV IDŐSZAKA

nél, aki %-okkal emelkedik, egyaz részesül a %-os jutalékban. A keretszerződés ezt 120%-ig engedte meg csak. A függelék, amit utólag ugyancsak megkaptunk, megengedi azt, hogy 150%-ig elszámolható minden többlettermelés, ha 150%-ot meghalad, akkor az üzemvezetőség és az üzemi bizottság és az illetékes bizalmi aláírásával kell igazolni, hogy tényleg meghaladja a 150%-ot, nehogy, ami a múltban történt megtörténhessen: akinek 40 Ft-on felül volt a keresete, annak legalább 200%-al többet kellett termelnie. Ha tehát a 150%-ot meghaladja, írásban be kell nyújtani bizottsághoz és akkor azt is ki lehet fizetni. Mindenki, aki részt vesz a széntermelés gyorsulásának elősegítésében, sikerült megoldani, hogy éppenúgy, mint a vájárok az üzemnél, minden % után egy negyed % jutalékban részesülnek. Természetesen, aki árkot ás, fatörzseket bont stb. ezek nem részesülhetnek. Ezt az üzemvezetőségnek és az üzemi bizottságnak meg kell állapítani. Azt hiszem, hogy ezzel nem csináltunk semmi rosszat, mert így legalább mozgásban lesz az üzem minden része, mert mindenkinek érdeke, hogy hamarabb jöjjön az üres csille, ne álljon soká a meddő. Közös érdek, hogy a termelés minél gyorsabban fejlődjön. Ez volt az egyik igen fontos kérdés. A rokkant vájárok a jövőben az alap 80%-át fogják kapni, külszínen és föld alatt is. A bányánál a WC takarítók, akik a legpiszkosabb munkát végezték, megkapják a 90%-ot. Mentőcsapatok a 100%-ot kapják. A bányánál alkalmazott mentőcsapatok tagjait 3 hónapon belül életbiztosításban kell részesíteni. Legyen az baleset, rokkantság vagy halálos baleset. A szén ugyancsak fontos kérdés. A szénről óriási viták voltak. Szem előtt kell tartani az ország gazdasági helyzetét, mert a szén az mindenekelőtt fontos az életnívó emeléséhez és a létfenntartáshoz. Decemberben elértük azt a termelést, amely 1934-ben volt. A Gazdasági Főtanács ki tudja mutatni azt, hogy már kevesebb szén van, mint másfél évvel ezelőtt. A textil teljes gőzzel, a cukorgyárak kétszeres erővel dolgoznak, a külföldről keveset kapunk, annál többet fogyaszt a vasút és a kohó. Ha jó szenet kapnánk külföldről a magyar szenet meg lehetne takarítani. Azt a szempontot vettük, hogy maradjon meg ugyanaz a szénilletmény, ami a múltban volt. A nőtlenek azt mondották, hogy 25%-ot kapjanak. Akárhogy is panaszkodnak, hogy kevés a szén, mégis több jut falura, mint a bányászoknak. Ha nem volna felesleg, nem lehetne feketézni és nem látna az ember korán reggel parasztkocsit a kert végében amint rakja a szenet. Erről a megállapodásról kötelességünk volt azonnal értesíteni az Iparügyi Minisztériumot és a Gazdasági Főtanácsot. Másnap jött egy utasítás, hogy a nőtleneknek semmi esetre sem szabad szenet adni. Az általános követelés minden kerületben az volt, hogy igenis meg kell a szenet adni. Továbbá kértem a tisztviselőknek a szénilletményét ugyanolyan fokra tenni, mint ahogy a bányászoknak van. Ekkor a Magánalkalmazottak Szakszervezete, a Mérnökök és Technikusok Szakszervezete, mint egy vulkán kirobbant, hogy