Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
I. FEJEZET TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK A SZOCIALIZMUSBAN - I/3. Társadalomtudományi reformműhelyek a Kádár-korszakban
András is.134 Nem tudjuk annak mértékét, hogy a pártközpont mennyire tartotta „gyanúsnak” az AKI-t (ahol a kutatók 33%-a – 32 fő – tagja volt az MSZMP-nek, ez a hasonló profilú kutatóhelyekhez viszonyítva nem számított rossz aránynak akkoriban),135 mindenesetre tény, hogy az Erdei Fe rencet követő igazgató, Márton János igen szoros kapcsolatban volt a népinemzeti ellenzékkel, olyannyira, hogy tevékenyen küzdött a határontúli magyarok érdekvédelmére szerveződött Bethlen Gábor Alapítvány (BGA) bejegyeztetéséért is. Nem véletlen, hogy 1985 júniusában, amikor több évnyi halogatás után a kormány engedélyezte a BGA-t mint „közérdekű kötelezettségvállalást,” ő lett a szervezet kuratóriumának elnöke, melynek első ülése éppen az Agrárgazdasági Kutató Intézetben volt.136 Az MTA Közgazdaságtudományi Intézete Az AKI-vel szemben ez az intézmény inkább a „demokratikus ellenzékhez”137 köt ődött: itt dolgozott az MSZMP-ből kizárt Bauer Tamás, valamint Soós Károly Attila. Őket, és a rendszerrel egyre kritikusabb reformközgazdászok intézetbeli csoportját főnökük, az 1968-as új gazdasági mechanizmus „atyja”, Nyers Rezső igyekezett megvédeni. (Ahogyan elődje, Friss István is.) Az 1974-ben az akadémiai szférába száműzött Nyers 1981-ig tartó vezetése alatt a Közgazdaságtudományi Intézet mint reformműhely nagyon sokat fejlődött, noha már korábban is számoltak vele a gazdasági szakemberek. Az 1954-ben felállított kutatóhely, mely Magyarország 134Varga 2010, 338. 135HU-MNL-OL-M-KS 288-41.-223. (1974. május 2.), 63. Tájékoztató az Agitációs és Propa ganda Bizottság részére. A közgazdaságtudományi kutatóhálózat struktúrájáról, a kutatások fő irányairól és koordinálásuk kérdéseiről (1974. április 24.). 3. sz. melléklet. Közgazdasági kutatóhelyek, 63. 136Bakos 1994, 276–277.; Szécsi 2005, 112–113. 137Szándékosan teszem idéz őjelbe az 1970–1980-as években önmagát „demokratikusnak” tituláló politikai ellenálló mozgalom nevét. Egyrészt úgy gondolom, hogy az ő esetükben nem célszerű egyetlen homogén ellenzéki társaságról beszélni. Az egykori urbánusok örökségét felvállaló másként gondolkodók több, egymással is vitázó, különböző politikai eszméket (kritikai marxizmus, liberális szocializmus, polgári demokrata felfogások stb.) magukénak valló csoportosulásból tevődtek össze, hatásuk 1987-ig igencsak szűk körre terjedt ki. Bár kétségtelen érdemük, hogy sikerült megteremteniük az illegális térben a kritikai nyilvánosságot, átfogó politikai programmal nem álltak elő az 1980-as évek végéig. Másrészt az a véleményem, hogy a „demokratikus” jelző kisajátítása indokolatlan, hiszen a másik jelentős értelmiségi ellenálló törekvés, a népi-nemzeti mozgalom is alapvetően a demokratikus politikai berendezkedés mellett tett hitet. (Körösényi 1988, 114., 116–117.) Ezért talán szerencsésebb lenne a „demokratikus ellenzéket” felcserélni „radikális demokratákra”. (Salamon 2002, 327–328.) 55
