Rácz György: A Jáki Apátság és kegyurai a középkorban (Budapest, 2022) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 1.
A jáki apátság és kegyurai a középkor második felében
A jáki apátság és kegyurai a középkor második felében A patronatus intézménye és a patrónusok Az eddigiekből egyértelmű, hogy az 1332-es kritikus oklevelünknek az az állítása, miszerint a monostort a szent királyok alapították és dotálták, nem felel meg a valóságnak. A Ják nembeli Márton ispán által az 1210-es években alapított jáki monostornak a 13. század végéig voltak az alapító leszármazottai a kegyurai. Márton ispán három fiának egyike papi pályára került, négy unokája közül pedig egyik sem hagyott fiúutódot maga után – közülük legtovább Mike magister élt, aki 1292 után nem szerepel többé a forrásokban. Arról semmilyen adat nem maradt, hogy ezt követően kinek a kezébe került a kegyuraság, csak az 1325-ös Sitkei igényről beszél ismét oklevél. Mielőtt téves állítása miatt végképp hamisnak nyilvánítanánk a dokumentumot, vizsgáljuk meg, hogy kiadásának, illetőleg feltételezett hamisításának mi lehetett az indoka, valamint azt, hogy a benne foglatak milyen előnyöket és jogokat biztosítottak a kedvezményezettnek. Az oklevél lényege abban a néhány sorban sűrűsödik, amelyben a király a kegyurak ellen úgy védi a monostort, hogy birtokait senki se merje magának tulajdonítani, se a kegyuraság, se más jogcímen, és a mostani és a jövőbeli apátok ellen ne hozzanak ítéletet birtokügyben azok javára, akik magukat a monostor kegyurainak vallják (qui se patronos eiusdem monasterii appellarent ). Vajon miért kellett védeni az apátságot a kegyuraktól? A szerzetesrendek apátságai vagy prépostságai mindennapi életüket a 12-13. század fordulójától királyi vagy magánkegyúri patronatus egyházjogi intézmény keretében élték.164 A 11. századtól eredetileg magánegyházként alapított monostorokat a magyar történetírás hagyományosan nemzetségi monostornak nevezi, mert – miként azt Solymosi László a kegyúri descensus kapcsán az eddigi kutatásokat összefoglalva megállapította – a „sajátos egyházi intézmény a nemzetség szakrális központja volt, a nemzetség közös tulajdonát képezte, a nemzetség nagyságát, összetartozását reprezentálta, s ennek tudatát erősítette. A nemzetségtagok általában itt járultak szentségekhez, s főként ide temetkeztek. Szükség esetén a monostor írástudó papságának szolgálatait is igénybe vették. Mindezeken túl a monostort birtokaival együtt sajátjuknak, mindenekelőtt jövedelemforrásnak tekintették. Amikor a 12. század végétől a sajátegyház intézményét fokozatosan a kegyuraság váltotta fel, az immár kegyúri jogokat gyakorló nem-164Landau 1975. 74
