Á. Varga László (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 17. Békés-, Bihar-, Csanád-, Szatmár vármegyék, Kővár-vidék levéltárai és egyéb magyarországi levéltárak fondjai. Repertórium (Budapest - Bukarest, 2017)
Magyar levéltártörténet
Magyar levéltártörténetet I. Általános rész A levéltárak kialakulása Magyarországon is hosszú történeti fejlődés eredménye. Addig, míg az ügyek intézése szóban történt, csak a tanukra és az emlékezetre lehetett támaszkodni, ami sok bizonytalanságot okozhatott fontos ügyekben. Gyökeresen megváltoztatta a helyzetet az írásbeliség megjelenése és fokozatos elterjedése az ügyintézésben. Ez a folyamat hosszú időt vett igénybe az írástudók kezdetben gyér száma és a megszokás miatt. Döntő ebből a szempontból az, hogy az iratok, pontosabban oklevelek, akkor ezek állati bőrből készült pergamenekre íródtak, bizonyító erővel rendelkeztek, vagyis egyértelművé tehették például azt, hogy a király kiknek milyen birtokot, kiváltságot vagy rangot adományozott. Vitás esetekben leginkább oklevelekkel lehetet a dolgokat bizonyítani. Komoly jogbiztosító érdek fűződött tehát az oklevelek megőrzéséhez, ami elvezetett a levéltárak kialakulásához. Egészen a 18. század végéig kizárólag ajogbiztosító jelleg miatt őrizték meg az iratokat, más szóval tartottak fenn levéltárakat. Már Szent István uralkodása idején (1000-1038) állítottak ki okleveleket a királyi udvarban, majd az egyházszervezet kiépülésével a püspökségeken és a szerzetesrendeknél is keletkeztek iratok. Az írásbeliség elterjedése az Árpád-házi királyok idején az egyházi embereknek köszönhető, rajtuk kívül ugyanis csak a városi polgárság soraiban voltak írástudók. Hangsúlyozni kell, hogy a 11-12. században még csak kismértékben használtak iratokat, a szóbeli ügyintézés sokáig tartotta magát. Fontos döntést hozott 1181-ben III. Béla (1172-1196): elrendelte, hogy a magánjogi ügyeket írásban kell elébe teijeszteni. Csak a 14. században vált tömegessé az írásbeli ügyintézés. Időközben a királyi udvar és az egyházszervezet mellé felzárkóztak a városok és a nagybirtokos családok is. Az említett szervezetekhez képest a 13. században kialakuló nemesi vármegyék írásbelisége később bontakozott ki, egyebek mellett azért is, mert - a városoktól eltérően - nem rendelkeztek testületi privilégiumokkal. Forrásaink alapján leszögezhetjük, hogy a fent röviden vázolt folyamat eredményeként a 12. század végétől a királyi udvarban, a püspökségeken, a káptalanoknál, a konventeknél és a szabad királyi városoknál már megőrizték az iratokat. Ezzel Magyarországon kezdetét vette a levéltárak kialakulása és fejlődése. III. Béla uralkodása idején már létezett a királyi magánlevéltár, amelyben például az uralkodó jogbiztosító okleveleit, birtokainak és ezek személyzetének összeírásait, az általa kiadott oklevelek másodlatait, kivonatait és a pápai bullákat őrizték. Ennek vezetője a kápolnaispán (comes capellae) volt, a kezelési feladatokat az alárendelt klerikusok látták el. Károly Róbert idején (1308-1342) a kancellárián kezdték vezetni a királyi könyveket (registrum regale), amelyekbe a kiadott oklevelek szövegét, illetve oklevélkivonatokat írták be. Az egyes kötetek lezárása után ezek is a királyi levéltárba kerültek. I. (Nagy) Lajos uralkodásának (1342-1382) első egy-másfél évtizedében a levéltár az akkori királyi székhelyen, Visegrádon volt. Innen a 14. század 50-es éveinek közepén került át az új székhelyre, Budára, ahol a tárnoki házban helyezték el. Ekkor már a tárnokmester (tavemicorum regalium magister) volt a levéltár vezetője. A királyi levéltárat a 14-15. században általában regale conservatoriumnak nevezték az oklevelekben. Itt őrizték többek között a lezárt királyi könyveket, a király által kiadott adománylevelek másodpéldányait, a pápai bullákat, különböző testületek okleveleit, az ország kiváltság- és zálogleveleit, a hadak tartását megállapító lajstromot, a király rendeletéit, az országhatárra vonatkozó okleveleket. E példaszerű felsorolásból látható, hogy a levéltárban országos fontosságú iratokat is tároltak (de ilyeneket a nádor és néhány hiteleshelyi levéltár is őrzött), vagyis a királyi levéltár nem tekinthető tisztán magánlevéltárnak. Szomorú tény, hogy a királyi levéltár iratanyagát a mohácsi csatavesztés (1526) és a kettős királyválasztás utáni zavaros másfél évtizedben János király és I. Ferdinánd király hívei részben széthordták, részben helyben maradt, és vélhetően Buda 1868. évi visszafoglalásakor pusztult el. (Későbbi kutatások megcáfolták azt a korábbi feltételezést, hogy a Mohácsi csata után a megözvegyült Mária királyné a Dunán hajóval próbálta Nyugatra menekíteni a levéltárat, a hajó elsüllyedése miatt azonban az egész iratanyag odaveszett.) Magyarország középkori királyi levéltára tehát nem maradt ránk. A királyi és a nádori levéltár mellett az ország számára fontos egyes okleveleket a Szent Korona mellett helyezték el. Az országbíró, a támokszék, a bánok és az erdélyi vajda is megőrizte iratait. Magyarországon egészen a 19. század utolsó harmadáig nem jött létre a közjegyzői szervezet, ehelyett egyházi testületekre maradt a közjegyzői teendők végzése. Ezek a testületek az egyház szervei, a káptalanok 7
