Á. Varga László (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 17. Békés-, Bihar-, Csanád-, Szatmár vármegyék, Kővár-vidék levéltárai és egyéb magyarországi levéltárak fondjai. Repertórium (Budapest - Bukarest, 2017)

Magyar levéltártörténet

Szepeshely, Székesfehérvár és Szombathely székhellyel öt új püspökséget szerveztek, 1804-ban jött létre a Kassai- és a Szatmári Egyházmegye. A 19. század elején esetükben is gondoskodtak a püspöki és káptalani levéltár felállításáról. A 17. század végén jött létre Szentendrén a szerb ortodox, majd a 19. század végén a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye. Utóbbi levéltárát 1912-ben alapították. A szerzetesi levéltárak is újjászülettek (például a csornai premontrei prépostságé a 18. század elején). 1692-ben jött létre a piarista rend magyar tartományának levéltára. A katolikus egyházi levéltárak iratanyaguk kezelésében a Codex Juris Canonici vonatkozó előírásait alkalmazták. A reformáció terjedésével zömmel református és evangélikus gyülekezetek, egyházközségek alakultak a 16. századtól kezdődően, ezek gondot fordítottak irataik megőrzésére. A 18. században szervezték meg a református egyházkerületeket, és rövidesen levéltáraik is kialakultak. 1812-ben alapították az Evangélikus Országos Levéltárat, a 19. század végén pedig az Unitárius Levéltárat. Az egyházi levéltárak kizárólag egyházi hatóságuk felügyelete alatt tevékenykedtek. Ezzel szemben az állam a jogbiztonság érdekében a 18-19. században is többször beavatkozott a hiteleshelyi levéltárak ügyeibe. Az 1764-ben és 1807-ben hozott törvények az iratok sürgős lajstromozását rendelték el. A polgári korban a hiteleshelyi levéltárak a közjegyzőségek megszervezésével (1874) elvesztették korábbi jogbiztosító szerepüket, és lezárultak. Felmerült állami kezelésbe vételük is, végül azonban megmaradtak egyházi fenntartásban. 1906-ban állami főfelügyelőt neveztek ki szakmai felügyeletükre.

A családi levéltárak is nagy pusztulást szenvedtek a hódoltsági területen, a királyi országrészben azonban tovább gyarapodtak. A nagyobb családok a 17. században rendeztették levéltáraikat, mert irataikra nagy szükség volt a töröktől visszafoglalt területeken fekvő birtokaik visszaigényléséhez. A 19. századra igen komoly terjedelmű és jelentőségű családi levéltárak fejlődtek ki, amelyeket levéltámokok kezeltek. Sok család azonban nem kívánta saját kezelésben tartani levéltárát, és a reformkortól kezdve a Nemzeti Múzeum megőrzésébe adta azt. így jött létre 1882-ben a Múzeum Levéltári Osztálya. (Ezek a családi levéltárak 1934-ben az időközben létrejött Múzeumi Levéltár teljes iratanyagával együtt a Magyar Országos Levéltárba kerültek.)

A városi levéltárak közül a királyi Magyarországon lévők folytonossága általában nem szakadt meg, a török uralom alá került területeken fekvő városok 1541 előtti levéltárai azonban zömmel elpusztultak, ez történt Buda és Pest levéltárával is.

A vármegyei levéltáraknak, csak a kezdetei voltak meg 1541 után. Az iratanyagok egy részét a török elől sikerült elmenekíteni. Többek között Csongrád, Heves és Pest vármegye iratanyagát Nógrád vármegyébe, azonban ezek az iratok a Nógrád vármegyei Fülek ostromakor elpusztultak. A királyi Magyarország vármegyéiben egy ideig még saját családi irataival együtt az alispán őrizte a csekély mennyiségű vármegyei iratokat. Változás történt aló. század közepén, amikor elrendelték a hiteles vármegyei pecsét használatát, amelynek őrzője a jegyző lett, aki a század végétől már választott tisztviselő volt, és az ő gondjaira bízták a levéltárat is. Vármegyei székhely nem lévén, a levéltárat a jegyző tartotta magánál. Egy évszázaddal később - ekkor már folyamatban volt a török alól felszabadult vármegyék újjászervezése - kötelezték a jegyzőket, hogy megbízatásuk lejártakor adják át a levéltárat hivatali utódjuknak. E rendelkezés azonban nem érvényesült mindenhol, több vármegye továbbra is hiteleshelyre bízta fontos iratait. A vármegyei levéltárak érdemi kialakulását két 18. századi törvény alapozta meg. Az 1723: LXXIII. törvénycikk (te.) kötelezte a vármegyéket, hogy többek között levéltáruk elhelyezése céljából megyeházakat építsenek. Ezzel megnyílt az út a helyhez kötött levéltárak léte előtt. Hasonlóan fontos volt az 1729: XXV. te., amely a vármegyei törvényszéki iratok évenkénti levéltárba adását írta elő, és azt is elrendelte, hogy a volt megyei tisztviselők úgyszintén adják át a közügyek náluk lévő iratait. E törvények hatására úgy megnövekedett a levéltári iratanyag mennyisége, hogy a jegyző ezt a feladatkört már nem tudta ellátni, ezért a 18. század közepétől mind több megyében szerveztek külön levéltámoki állást. E folyamat hosszú időn át tartott, csak 1820-ra lett minden megyének levéltámoka. Ebben az időszakban a levéltárak többsége nem volt megfelelően rendezve és segédlettel ellátva, ezért a Helytartótanács a királynő nevében 1752-ben rendezésre utasította a vármegyéket. E rendelkezésnek azonban kevés eredménye lett. Nem volt hatásos II. József (1780-1790) lajstromozói állások rendszeresítésére vonatkozó utasítása sem.

II. József reformjai a vármegyei és a hiteleshelyi levéltárakat is érintették. Az uralkodó a telekkönyvi feladatokra új hivatalt, a budai Provinciális Táblát állította fel, amely mellett külön levéltárat is szerveztek, ahová a hiteleshelyi levéltárak jogi iratait és a megyei levéltárak bírósági iratait kívánták beszállítani. A beszállítást előkészítő lajstromozást valamennyi hiteleshelyi és 21 vármegyei levéltárban elvégezték, a lajstromkönyveket át is adták az új levéltárnak, de az uralkodó halálával a Provinciális Tábla és a levéltár is megszűnt, iratanyaga pedig a Kúria levéltárába került.

9