Guseth, Klara - Buciuman, Ana-Maria - Varga Zsolt (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 11. Máramaros megye (Budapest - Bukarest, 2015)

Bevezetés - 1. Rövid román levéltártörténet

levéltáraknak a budapesti Magyar Országos Levéltárba való központosítása a megszüntetett, korábban önálló erdélyi intézmények által létrehozott anyag - az erdélyi országos kormányzati levéltárak - elszállításával járt.

Franz Zimmermann 1876-ban bécsi mintára, közlevéltárként szervezte meg Nagyszeben város és a szász nemzet levéltárát, olvasóteremmel, nyitvatartási renddel, paleográfiai kurzussal. A legjelentősebb három erdélyi nemzet közművelődési és akadémiai egyesületei - a szászoké a Verein für siebenbürgische Landeskunde 1842-ből, a magyaroké az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859-ből és a románoké az ASTRA 1861-ből - sokat tettek a levéltári kutatás fellendítéséért. Mi több, saját történeti iratgyűjteményeket is létrehoztak. Ezek közül az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amelynek sikerült némiképp pótolnia egy tartományi központi levéltár hiányát.

Havasalföldön és Moldvában a levéltárak az államszervezés nyomán, a 14. század derekán jöttek létre - bizánci hagyományokat követve, de nem nélkülözve bizonyos délszláv és magyar hatásokat sem -, amikor is működni kezdtek a fontosabb iratkibocsátó és megőrző intézmények.

Erdéllyel összehasonlítva, a 17. század kezdetéig a két román fejedelemségben megmaradt iratanyag jóval kisebb mennyiségű. A különböző okok közül a legfontosabb a két ország politikai bizonytalansága miatt elszenvedett számtalan veszteség, a két országot pusztító ellenséges beütések és háborúk. Itt sokkal kevesebb iratot sikerült megmenteni, mint a környező országokban, ideértve Erdélyt is.

Az első néhány században az iratok nyelve az ószláv volt - ebben az ortodox egyház hatása érezhető, amely az ószlávot egyházi nyelvként használta. A cirill betűs román nyelvet a 16. század második felében kezdik használni a fejedelemségek kancelláriáin. Mellette a 17-18. századi hivatali és értelmiségi körökben a görög nyelv is használatos volt.

Az újkor hajnalán az egyházi intézmények, mint a metropolia, a püspökségek és a monostorok, amelyek kevésbé voltak kitéve a különféle viszontagságoknak, az állami és magániratok fontos őrzőhelyeivé váltak. Nekik köszönhetően a legrégebbi iratok napjainkig fennmaradtak.

Az Állami Levéltár 1831-1832. évi Szervezeti Szabályzat általi létrehozása (amely dokumentum az Orosz Birodalom hatására elfogadott korszerűsítő alkotmány volt) fordulópontot jelentett az egész román társadalom, s ennek folytán a román levéltárügy számára is. Ez tette lehetővé a középkori viszonyokból a modemitásba való átmenetet, megteremtve az írott örökség gyarapodásának és a levéltári gyakorlat továbbfejlődésének feltételeit. Követve a már működő európai mintákat - egy olyan században, amit utóbb a nemzetek és a történelem századának neveztek a levéltár azzá az intézménnyé vált, amit működésének kezdetekor már a kortársak is érzékeltek: a kollektív és egyéni jogok érvényesítésének alapjává és a kollektív emlékezet helyévé.

Az intézmény első fejlesztési programjának szerzője Moldva legelső „állami levéltámoka”, a felvilágosult tudós, Gheorghe Asachi volt, aki egyebek mellett előírta a történeti értékű iratoknak az intézményektől és magánszemélyektől való szervezett begyűjtését, a Moldvára vonatkozó, külföldön fellelhető okiratok lemásolását, s a levéltár bekapcsolását a történetírásba. 1840-ben a bukaresti Állami Levéltár részére már egy részletesebb szabályzat készült, amely kötelezővé tette az 1831 előtt keletkezett iratoknak a levéltárban való elhelyezését, irattározási, leltározási és selejtezési szabályokat határozott meg, rendelkezett továbbá négy szakmai részleg létrehozásáról is.

1862-ben, Moldva és Havasalföld egyesülését követően, amint az más intézmények esetében is történt, a két állami levéltár egy bukaresti székhelyű főigazgatóság vezetése alatt összeolvadt, és a Közoktatási- és Kultuszminisztérium alárendeltségébe került. Jászvásáron a továbbiakban egy fióklevéltár működött. 1918- ig az új intézmény jogköre az állam központi intézményeire szorítkozott, gyűjteménye is ezekből, illetve az egyházi levéltárak anyagából gyarapodott.

Az 1918-1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően az Állami Levéltár Főigazgatósága bizottságokat hozott létre azzal a feladattal, hogy az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezzék az állami levéltárat.

Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti Főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csemyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására.

8