Református gimnázium, Miskolc, 1908

5 Jézus megmondotta: „Isten lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban imádják!" (János IX. 24.) Aztán ráparancsolták a sötétségben tartott könnyenhivő népekre egész sokaságát azoknak a tévtanoknak, melyek Krisztus szellemével, tanításával homlokegyenest ellenkeznek. Messze vezetne célomtól: ezeket mind felsorolni; itt csak egyet emlitek meg — ez a szentekről szóló tan, mi által a közbenjárók egész hosszú sorát állították oda Isten és emberek közé, holott Jézus világosan megmondotta: Senkisem mehet az Atyához — hanem csak én általam! „Pál" apostol is ilyen értelemben szólott, mondván: „Nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene megtartatnunk, hanem csak a Jézus Krisztus neve". Mert „nincs több közbenjáró Isten és ember között, hanem csak a Jézus Krisztus!" íme így vert bilincseket a hatalmas Róma a népek lelkére! És még így sem tudta a sötétség uralmát biztosítani. Sőt minél ádázabban küzdött a világosság ellen, annál inkább siettette egy szebb jövő hajnalhasadását. És minél messzebb vitte az emberiséget a legszentebb eszmék hirdetőjétől, Jézustól, annál erősebben és hatalmasabban támadt fel a hívekben a vágy: visszatérni a tiszta hit forrásához, az éltető s szívet-lelket megnyugtató evangyéliumhoz. így történt, hogy ami a reformáció előlhírnökeinek, egy Wald Péternek, egy Husz Jánosnak vagy egy Wicliffnek nem sikerült — sőt vérnyomok jelzik az útat, ahol és amerre jártak — azt a nagy reformáció dicső alakjai, jeles bajnokai: Luther, Zwingli, Kálvin és Metanchtón végre is kivívták s a krisztusi vallást eredeti egyszerűségébe visszaállították. így bizonyosodott be, amit az apostol mondott: „ Valami Istentől született, meggyőzi a világot". (I. Ján. V. 4.) Ez ünneplés keretében lehetetlen kellőképen mérlegelni hithőseink érdemeit, lehetetlen részletesen felsorolni azokat az áldásokat, melyek az ő gondviselésszerű ténykedéseikből az emberiségre kiáradtak. Két fenséges eszmét mégis nem hagyhatunk megemlítés nélkül. Egyik az egyéni öntudat, a másik a nemzeti önállóság eszméje. Mindkettő a reformációnak köszönheti megtestesülését. Igenis, a reformáció volt az, mety az egyéni lelkiismeretet, az egyéni gondolkodást felszabadította a római egyház által reá rakott bilincsek alól. Tette pedig azt azon az alapon, melyet Pál apostol ezekkel a szavakkal fejez ki: „Az emberi lélek mindeneket vizsgál, még az Istenség mélységeit is". S a merre csak fellobogott a reformáció tisztító tüzének lángja, megindült mindenütt a szabad vizsgálódás, a kutatás s ezzel együtt a fokozatos szellemi előhaladás, a folytonos