Református gimnázium, Miskolc, 1901

A sors ellenállhatatlan, alattomosan leskelődő hatalom, sötéten tátongó mélység — „Algrund, der bestimmt ist hinzuraffen den Menschen," (Mtillner „Schuld"-jának prológusában), — mely bűnöst és ártatlant, egyeseket ép úgy, mint egész nemzedékeket kérlelhetetlenül elnyel. A vészterhes átkot az ember sokszor tudtán és a legtöbbször hibáján kivül idézi fel. Miként a terhet egyik a másiknak rakja vállaira, sorba, úgy száll ez az iszonyú fantom apáról fiúra, fiúról unokára és tovább, — nincs menekvés, a terkeltek közül nem szabadúlhat meg egy sem. Hasztalan a legvilágosabb ártatlanság, a legkiválóbb erény védpaizsa, pusztulni kell mindenkinek és mindennek. Nem ember emberrel áll itt szemben, az ember csak kínos haláltusát vív a kivüle álló felsőbb hatalommal, „welches den Menschen erhebt, wenn es den Menschen zermalmt." A fátum, az átok, rendszerint valamely tárgyhoz tapad. A végzet-tragédiairók kedvencz átokplántáló eszközei: tőr, kés, kasza, vagy pl. Honwald „Bild"-jében egy, in effige akasztottnak a képe. Ez azután a terhelteket soksor már anyajegyként is megbélyegzi. Werner „24 Februar"-jában Kunz Kuruth fiának balkarján ott van annak a késnek jegye, a melyet az az öregatyjára dobott: „Der bracht, das Kains-Zeichen schon auf dem linken Arin mit auf die Welt, — 'ne Sense blutig roth." Az egész családokon, sőt nemzedékeken véres nyomdokokkal végiggázoló átok legtöbbször az év bizonyos napjához, vagy a nap bizonyos órájához, — rendesen a kisértetek éjféli órájához, — kötve csap le, mint derűit égből a villám, egy-egy ujabb áldozatra. Mikor a fatalis idő elérkezik, a dráma szerencsétlen hősei állatias vadsággal, ösztönszerűleg, belső vaskényszerűségből a legborzalmasabb vérfürdőt rendezik a kezökrejátszott gyilkoló eszközzel. Werner „24. Februar"-jában Kunz Kuruth február 24-én dobja a kést atyjára, ki menyét, Trudet, folytonosan bántalmazza, ugyanezzel a késsel Kunz két éves fia ugyancsak február 24-én vágja el játék közben kis húgának a nyakát; február 24-én bujdosik el a fiatal gyilkos a szülői házból nagybátyjához, ugyanezen a napon szökik innen el, hogy hosszú vándorlása után február 24-ére visszakerülhessen szüleihez, a hol őt atyja fel nem ismerje, azzal a késsel, melyhez már annyi vér tapad és a mely most a falról leesve Kuncz tolvajlási vágyát vérszomjúsággá változtatja, leszúrja. Müllner „29. Februar"jában a borzalmas cselekmény összes előkészítő momentumaival február 24-én játszódik le. Ezen a napon veszi nőül Walter, a főhős, ismeretlen húgát; február 29-én fedezi fel a nem szándékos vérfertőzést a távolból e napra hazakerűit nagybátya és öli meg Walter 14 éves fiát, Emilt, saját kérésére és szolgáltatja ki magát a törvénynek. Müllner „Schuld"jában az év ugyanazon napján, a melyen Hugó testvérbátyját, Karlost, lelőtte és sógornőjét nőül vette, pusztul el ő is, Elvira is. Mikor az óra éjféli 12-t üt, szúrja le Werner Kunz Kurutja fiát, ,,'S ist Mitternacht! Das ist 'ne gute Stunde" szavakkal; éjfélkor, „Die Stunde hat gerufeti!" kiáltással álmukból felriadva, lesznek a vSchuld"-ban öngyilkosokká előbb Hugó és utána Elvira; éjfélkor pusztúl ki Grillparzer „Ahnfrau"-jában Jaromirral, — miután huga és egyúttal jegyese előbb megmérgezi magát, — az Ahnfrau karjai közt a Borotinok utolsó sarja. stb. stb. A drámák hősei csak úgy gázolnak a vérben. A legborzalmasabb bűntényeknek egész sorozatát lehetne összeállítani e hirhedt darabokból. Apa-, fiu-, testvér-, és öngyilkosság a legválogatottak formákban szöktetésekkel, házasságtörésekkel, vérbűnökkel tetőztetik. A mily leleményesek voltak a sorstragédia — irók a szemensze-