Református gimnázium, Miskolc, 1901

—' 4ő A mily igazságtalanul kezdte Heine és Immermann az irodalmi polémiát, ép oly frivol és qualifikálatlan hangon folytatták is, különösen Heine, ki önuralmát a harcz hevében teljesen elveszítve, oly szélsőségekre ós csúnya személyeskedésekre ragadtatta el magát, melyek nemcsak a költői méltóság és komolyság, hanem még az irói tisztesség határán is messze túlmentek. Immermann „irodalmi szomorújátékkal" — mint maga nevezi, —• „Der im Jugarten der Metrik herumtaumelnde Cavalier" (Hamburg, 1829.) válaszolt az „üdipus"-ra. A czímét egy, a 18. századból való kalandos elbeszéléstőt kölcsönözte, melynek E. v. H. aláirású szerzője máig is ismeretlen.

1) Nem egyébb ez, mint kevés szellemmel, de annál több rosszakarattal, trochaeusokban és parabasisok ban elmondott gyenge kritikája és erőtlen gúnyolása Platen ilyesmin messze túlemelkedő költői munkásságának. Immermann minden költői tehetséget letagad ellenfeléről. Egyedül a technikai készséget ismeri el benne, melyet ügyesen tud csillogtatni a formákban, leplezve vele a tartalom hiányát. Különösen pellengére állítja Platen szertelen dicsvágyát és őnistenitését, mint a mely nagy mesterének, Aristophanesnek, lángoló hazafiasságának helyét pótolva, egyedüli czélja szat. vígjátékainak. Az egész replikának úgy a hangja, mint a modora, mégis sokkal higgadtabb, tisztességesebb, mint Heinenek megbotránkoztató válasza. Némelyek még Immermann 3 énekből álló komikus eposzában: „Tulifiintchen" (Hamburg, 1830.) — is elég tévesen replikát sejtenek. Benne a költő korának törpe alakjait, főleg a szellemi és anyagi tönk szélére jutott nemesség („Adél"

1) epigonjait, gúnyolja humorosan, ékes • trochaeusokban, változatos és igazán költői fantáziával megrajzolt képeken, a törpe főhős életének keretében. Ugy látszik, hogy Immermann később, midőn az idő lassanként elsimította a szenvedélyek hirtelen felcsapó hullámait, maga is belátta, mily igazságtalanúl járt el Platennel szemben. Putliznak Immermann életéről irt 2 kötetes munkájában

2) olvasható jegyeséhez intézett levele, melyben nagy elismeréssel czitálja Platent. 1831-től kezdve a Heine és közte fenálló barátság is egyre hidegülni kezdett. Ennek oka kivül esik tárgyunk körén. „Münchhausen eine Geschichte in Arabesken" (Düsseldorf, 1838.) kiváló regényében már helyet biztosít Patennek a Walhallában. Sokkal durvábban folytatódott és valóságos botránynyal végződött a polémia Heinével, kit Platen, ha nem is nyiltan, de németországi barátainak írt leveleiben állandóan ócsárolt. Ezekben Heine neve mellől soha sem maradt el az ilyesféle epiteton : „schamloser Jude", „armseliger Schmierer und Sanskülott", „Gesindel" stb. Képes róla még azt is feltenni, hogy ha másként az „Odipus" kinyomattatását nem tudná megakadályozni, — még a kéziratot is elsikkasztja, azért 1829. január hó 5-én kéri Fuggert, hogy maga ügyeljen fel Cotta nyomdájában, a kézirat kiszedésére. Heine u. is e vállalatnál 1827.-től az „Allgemeine politischen Annalen"-t szerkesztette és munkatársa volt az ugyanitt megjelenő „Das Ausland" és „Morgenblatt" folyóiratoknak. Heine 1828. julius közepe táján Itáliába készült. Amint „Reisebilder

1'jében maga beszéli, egy nappal elutazása előtt barátja, Kolb doktor, révén E. v. H. „Der ira Irrgarten <lor Liebe herurntaumelnde Cavalier" Warnungsstadt, 1446. 2) „K. Immermann. Sein Lebon und seine Werke aus Tagebiichorn und Briefen an seine Familie. Zusimmongesotzt" Boriin, 1870, 2 k.