Református gimnázium, Miskolc, 1901

- 40 gyobbrészt frivol almanach-irodalom ós Fouqué ismét nem kerülhették ei megérdemlett sorsukat. A „Dresdener Liederkranz"-ot a „Hüvelyk Matyi"-ként nevetségessé tett Kind, (ügyvéd, szerkesztője egyideig az „Abendzeitung"-nak, f 1843.), Kindeskind és a „magister ubique" néven ismeretes kritikus, Böttinger, személyében csipkedi. A már eddig ismertek mellett új nevekkel is találkozunk. így a „Der gekrönte Blumenorden an der Pegnitz" dilettáns nyelvészkedései

3), Hoffmann A. (f 1822.) grotesk elbeszélései, Horn F. (f 1837.) színtelen kritikái, tartalmatlan ásthetikái, gyarló drámai és regényei révén, Semler, porosz titk. tanácsos, a „Berliner Christ", kivel Platen Nápolyban ismerkedett meg, pietisztikus térítéseiért, főleg pedig 1828. jun. 23-án a „Gesellschafter"-ben megjelent czikkéért jutott az „Odipus" czéltáblájára. A filozófiai rendszerek közül a Hegel-félének, a mely pedig a romantika megdöntésében nem utolsó tényezőként szerepelt, ismét egy-két fricskát osztogatott: „Den wisst, ich hege für Berlin im Herzen einen kleinen Groll"

4). (III. f.) Ezen iskola ásthetikusát, Hinrichst, ki Goethe Faustját a Hegel-system procrustesi ágyába szorította („Aesthetische Vorlesungen über Goethes Faust", Halle, 1825.) kiről a költő a „Gabel" IV. felvonásában épen azért azt állítja, hogy ő „den Faust scholastiziert hat", ki „Das Wesen der antiken Trageodie" (1827.) munkájában a tragédiát valóságos tankölteménynyé alacsonyította, az I. felvonásban a birkák kara által felszólíthatva, némán és tiszteletteljesen simúl Nimmermann lábaihoz. Bár az „Odipus" tendencziája is első sorban irodalmi, a romantikusok ellen irányuló, de azért a költő ebben is, mint „Gabel"-jében, alkalom adtán a socialis és politikai ferdeségek mellékes bírálatára is kiterjeszkedik, sőt az első szat. vígjátékhoz képest ezekkel aránylag szélesebb körben foglalkozik. A filozófiai alapokra fektetett tudálékos nevelési rendszerek, (Fries) a phrenologiának (Gall) és physiognomianak (Lavater) babonasággal határos szélsőségeit ép úgy korholja, mint azokat a hihetetlenül mostoha viszonyokat, a melyek közt a nagy költők éhezni kényszerűitek. Az V. f.-ban nemes idealizmusából fakadt szarkazmussal lobbantja nemzetének szemére azt a szégyent, hogy a „színház szabói" jobb A 17. számban a reformáczió korának jellegzetes vitázó irodalma megszűnt. Minthogy a 30 éves háború a nyilvános életet nagyon sújtotta, a költészet csak a tudások csendes hajtékában talált menhelyet és művelőket. A száraz tudálékosság, józanság e század első felében költészet fő-jellomvonása. Németországban a művelődés és a nyelv franczia befolyás alatt állott, a kö tők csupi külföldi minták után dolgoztak Latin és görög mintaképeken kiviil első sorban a franczia, olasz ós hollandus költ ket utánozták; a nemzeti nyelv is háttérbe szőrűit. Mig a század első felében az „első sziléziai iskola" Opitz-al élén, tiszta, idegenszerűségektől lehetőleg ment nyelvre törekedett, addig a 17. zázad második felének költő-gárdája, a „második sziléziai iskola" (Gryphius, Hofl'mannswaldau, dohenstein stb.), a kifejezés „galans" voltát hangsúlyozza főképpen Tudósok, írók társaságokat alapítottak, a melynok feladata volt a nyelvet a külföld befolyásától megszabadítani. Ilyen „Spachgesollsehaften", melyek bizony nagyon is sokszor túllőttek a czéljukon: „Der Palmenorden" (1G17. Weimar.) — „Die Deutsch-gesinnte Gennssenschaft* (1643. Hamburg.) —ós a 1044-ben Nürnbergben J. Klai és Pli. Harsdörffer által alapitott, „Die Peguitzschafer", vagy „der gokránte Blumenorden". Ez utóbbiból indult ki — s ezért ostorozza is Paten — egy njabb költői műfaj, „die Scháferei", — édeskés hangon irt regények, melyekben költői lelkű pásztorok czifra szavakban áradoznak érzelmeikkel. 4) Heine „Reisobilder"-jében szintén erősen támadta Hegelt és rendszerét és pedig azon időben, midőn épen tetőpontján állott az általános elismerésben. Heine azon formulákban, melyekkel Hegel rendszerét felépítette („B9griű an sich" — An sich sein" — „Fürsichsein" stb.) csak tartalom nélküli frázisokat látott. — Az „itjú Németország" (főleg Laube, Gutzkow, Mundt) Heine harczát a filozófia ellen folytatták.