Református gimnázium, Miskolc, 1901

— 39 — természetét, mely főleg zsurnalisztikái pályafutása

1) alatt nyilvánult és múzsáját satyr-rá degredálja (Y. f.) annál is inkább, mert hisz ő volt : „Der kleinlieben Geists und der Zanksucht voll, wie- ein Spitz an der Kette gebelfert Und zuerst missbraucht don erhabenen Stil und die tragischen Pormen entwündigt, Der ohno Natúr und Charaktergehalt manch über heroilisches Maehwerk Aneinandergeflickt — — —" (a sorstragédia !) Kiváló stilusa Jokastenak még betegágyában is eszébe jut, midőn a „Schuld"-ban szereplő czigányasszonynak átkotszóró szavaiból idéz: „Wehe mir, es naht die Stunde meiner Last zu werden quitt." Zelinde is a „Schuld" zárószavaival utasítja vissza csábító kedvesét: „Wann die Toten auferstehen !", mig Melchior Elvira hárfájának jelentőségteljes húrpattanására utal, midőn (III. f.) ezt mondja: „Ahnung alsó war es, was ich gestern abend hörte dort ? Denn Jokastens Harfe krachte, m'áchtig erst dann gelind." Raupach itt is „der jiidische Raupel" néven kerül ostorhegyre. Oroszországgal való viszonyaira

2) czélozva, Szibériába való kivándorlásának hirét költi (II. f.) ós rendkívüli termékenységéért, melylyel 2 év leforgása alatt vagy 20 drámát irt, „tragédia-gyáros"-nak nevezi ki, aki gyártmányaival ügyesen házal. Frazeológiájának Schillerével való feltűnő hasonlóságáért azzal gyanúsítja, hogy Schiller frázisainak tízszer leforrázott levétől részegnek szuggerálja magát, azután sietve kamrájába fut: „Und schmiert' ein Trauerspiel in Katzenjammer". Houwald, „ein Abschütz von gereiften Jahren", Jokaste ideálja, a mi különben allegória akarna lenni. Jokaste a német közönség, a mely él-hal Houwald költészetéért. Mig „Die Feinde" drámájának hősnője, a herczegnő, éjfélkor azon óhajának ad kifejezést, bárcsak a nap anyja lehetne, addig Jokaste szerényebb kívánsággal is beéri: egyedüli vágya, hogy Houwald felesége lehessen (III. felv.) és Houwaldjának nevével válik meg az élettől is. A publikum a „Leuchtsthurm" előadása alkalmával tenyerét véresre tapsolta. (I. f.) Midőn Apollo a thebai dögvésznek, melyet a sorstragédiairók idéztek elő hitvány rímeléseikkel, azáltal vet véget, hogy ezeket a közegészségre veszedelmes existenciákat majmokká, tevékké, kecskékké, papagályokká stb változtatja, (IV. f.) Raupach babukává, Houwald elhulló, szárnyaszegett légygyé alakúi át. Kotzebue, ki a „Gabel"-ben a németek sziveszerinti, udvari poétájaként szerepelt, az „Odipus"-ban 100 meg 100 ártatlan fűzfapoéta halálának lesz okozójává. Apollo u. i. a sphynxet azért küldi a thebaiak nyakára, mert Ketzebue bálványimádÓivá lettek. Vígjátékainak typikus alakja, az inkognitóban kalandokat hajhászó gróf vagy herczeg, az V. felvonásban tétetik nevetségessé. Midőn Nimmermann mit sem akar a józan észről tudni, akkor ez így szól : „Nicht kennst du mich, so scheint es. Muss ich zeigen dir, Aufknöpfend meinen überrock den Ordenstern, Wie die Fiirsten thun in Kotzebues Komödien ?" Ezeken kivül nagy számban más írókat és költőket is végig korbácsol, a kiknek nevével javarészben már a „Gabel

u-ben is találkoztunk. A „Dresdener Liederkranz", a Clauren nevével kapcsolatos vizenyős, na1) 1820—4. a Cotta-féle „Litteraturblatt" szerkesztője. Ó alapította 1823-ban a „Hekate"-t. 2) 1804—22. ott tanítóskodott. V. ö. „Fürst Chavansky" drámáját, melyben orosz tárgyat dolgoz fel.