Református gimnázium, Miskolc, 1901

— 38 — Halotti dala ez a romantikus költői sansculottismusnak (v. ö. „Der rom. Odipus" epigr.-t), melyben pferemptorikus Ítéletet hoz Immermann és benne az egész romantikus drámairodalom fejére. Nimmermann, aki egymaga „ein ganzer Tollhaushelikon, Der neunundneunzig Musen hat zu Nárrinen", „als Pfuscher pfuschend", még kritikusnak is fel mer csapni. Ho«y itt már az Immermann xéniái által mélyen sértett költő beszél, világos. Hogy Nimmermann költői őrjöngésében „Trauerspiel in Tirol" drámájának tervét, mely azon időben ugyan már megjelent, de Platen által mint csak most születendő szerepeltetik, kibeszéli, a hogy legvégül az őrültek házába kerül, — mindez a költő túlcsapongó kedvének legzseniálisabb alkotása. De a szatírának koronája az, hogy Nimmermann maga teszi darabjának úgy a tárgyát, mint feldolgozási módját nevetségessé : „Ich folge treu den respektíven Zeitungen Damaliger Zeit, micli haltend ans Historische, Brginnend euereru Dicliterling Horaz zu Trotz, Mit Ledas' Ei die Pusterhaler Ilias." Heineről, Immermann „Mitstreber"-jéről se feledkezett meg Platen, hogy is, hisz az ő „Reisebilder"-jében jelentek meg a támadó epigrammák ! Különös kedvteléssel zsidó származását veti szemére. Elnevezi „Ábrahám ivadékának", „Benjámin kis törzséből sarjadzott Pindarosnak", kinek „csókja foghagymától illatos"stb. Még legenyhébb kifejezése vele szemben (Heine 1825-ben evangélikussá lett) a „keresztelt zsidó" epiteton. Gúnyolja zsinagógiai dölyfét, melylyel mellét verdesve azt hirdeti magáról, hogy ő nagy költő bár senki sem hiszi- stb. stb. Ennek a rút, személyeskedéssé fajúit támadásnak okaira később térünk vissza. Miként a „Gabel"-ben, a hol a czélpontban álló sorstragédiákon' kivül más irodalmi ferdehajtásokról is szókimondó őszinteséggel megemlékezik, úgy az „Ödipus"-ban is a „Cardenio und Celinde" szabású drámákon kivül más specziális bajok és mizériák felett is megsuhogtatja ostorát. A többek közt különösen a sorstragédiák ismét derekasan elővétetnek. így a sorstragédia-iróknak („Schicksalsnymphen") a drámai jellemeket pótló, üres és vak sorsideájára vonatkoznak a publikumnak gúnyos szavai : „Ja, gewiss ! Denn völlig grundlos sagen uns die Ivritiker, Die tragische Kunst vertriige nichts Diimonisches " Az Odipus mellén látható denevér-anyajegy paródiája a Wernernél (,,24. Február") szereplő véres kasza-anyajegynek. Mint ez, úgy az, a felismerési jelenetnek, a vészes kifejletnek eszközlője. Müllaert a „Gabel"-ből ismeretes engesztelhetetlenséggel támadja. A „Zwar ich bin Kein Müllner, koiner, der iin ersten Augenblick, Sobald ein Fremder über seine Sohwelle tritt, Von seinen eigen Weikon an zu sprechen fángt." (I. felv.) szavak arra a páratlan reklamra értendők, a melylyel Müllner költői hírnevét világgá tudta kürtölni. Ostorozza kapzsiságát, a melylyel körömfont fiskális észszel irodalmi működéséből valóságos pénzszerzési üzletet csinált (,,processanspinnender Witzbold"), összeférhetetlen, marakodó