Református gimnázium, Miskolc, 1901

- 36 hosszas távollét után hazajőve, családját megszaporodva találja, — házasságtörésen fordul meg és gyilkossággal végződik. Lajust saját fia üti agyon, mig a sphynx halomszámra pusztítja a thebai rossz költőket. Legborzalmasabb a szegény Diagoras vége. Polybus először megmérgezi s mintha ez nem volna elég életének kioltására, Zelinde élő testéből lakmározás után kivágattatja az érte dobogó szivét is.

1) Ezen utóbbi momentumnak, mely már magában véve is mindenképen hihetetlen és valószínűtlen borzalom, komikus hatását főleg az a körülmény biztosítja, hogy végrehajtói nők, gyenge idegzetű palotahölgyek. Zelinde, — mint Immermann Celindeje, ki a meggyilkolt Marcellus véréből kever szerelmi bájitalt Cardenio számára, — Diagorasnak szakácsművészettel elkészített és szemünk láttára feltálalt mérgezett szivével, hűsége jeléül öntudatlanul megmérgezi férjét, ki halála előtt azután őt is leszúrja. Korinthusban így már mindenki kipusztult; a vérengzés további színtere most Theba, a hol Odipus megölte a sphynxet és nőül vette anyját. Jokaste felakasztja magát, Odipus, hogy a gyilkosság minden neme méltóan képviselve legyen, elevenen száll a sírba. A záróscena főleg az által nyer komikus színezetet, hogy Jokaste szerelmes költőjének, Hornyaidnak, nevét kiáltozva hal meg. Zelinde és Polybus halálát kivéve, ez a tömeggyilkolás mind szemeink előtt folyik a színpadon, úgy hogy a birkák kara és a publikum méltán igy kiálthatott fel : „So ganz unendlich tragisch ! Alle sterben fast!* Publikum: „Bis auf die zwei Hebammen." Chor : „Diese hat gewiss Die böse Pest mit weggeraffo!" (V. felv.) Már a gyilkosság- és öngyilkosságnak ezen halmazával túltelített jelenetek teljes mezítelenségükben mutatják be az ilyesmiktől hemzsegő drámák absurditását, a közönségnek szinte hihetetlen ízlésromlottságát, midőn ilyfajta szellemi szörnyszülöttekre pazarolta legsűrűbb tapsait. De Platen más oldalról is sarokba szorítja a czélba vett drámai aberracziókat. A románt, drámaírók kedvencz eljárása és bőségesen kiaknázott segédeszköze volt a természetfeletti világnak szereplő belevonása az emberi cselekvések körébe... Ennek is tág teret, mosolyt gerjesztő szerepet juttatott Nimmermann Odipusában. Az ókornak félelem konstruálta mesebeli szörnye, a sphynx, melyet Sophocles, Nimmermann nagy sajnálatára teljesen mellőzött, — „die auf's Publikum Den tiefetem Eindruck inachen müsste", — itt élő és mozgó, száz halált osztó valóságként szerepel. Szuroksötét éjjel, a fáklyák vérvörös világánál, síri nyugalmából felidézve, megjelenik Lajus szelleme is tanúságot teendő gyilkos vére ellen. Karrikaturázva vannak a romantikus dráma hőseinek gyötrő álmai, a közeli vég sejtelmes borzongatásai, ép úgy, mint a monologok szertelen halmozása, a halálra szántak rendszeres poétikus hangulata és végül az anakronizmusok, a melyekbe a rom. drámákban lépten-nyomon belebotiunk. Lajus kir. sorsa álmán, illetőleg delphosi utazásán fordúl meg, a melyre azért vállalkozik, hogy annak jelentőségét megtudakolja: „Krank in einera Sehiffe sass ich, durch den Schwung der Welle krank stb. III. felv A szomorú vég borzalmas előérzetében e szavakra fakad Jokaste : !) V. ö. Ubland „Kastellan von Couey"-jét. A középkorra visszamenő, európaszerte ismeretes történet. Egy, a 14. századból való népballada ugyanezt Reiner v. Brennberg bajor dalköltőről, kit a régensburgialc 1270 körül agyonütöttek, meséli. Konrád v. Würtzburg, hires epikus t 1287., u. ezt a tárgyat dolgozta fel „Die Mahro von der Minne, oder die Herzn)ühio"-jében. Kiadta Fr. Roth. 1846.