Református gimnázium, Miskolc, 1901

„Auf jeder Bühne fand man ihn, ja fast in jeder Scheuno* „ er nahm, um euch zu schonen. Aus eurem eignen Kreise sich die fadesten Personen." Hihetetlen termékenysége révén, — „Er schmierte wie man Stiefel schmiert," — gúnyosan Calderonnal és Lope de Vegával hasonlítja össze. Mint Raupachot, úgy Gottscliedet (1700—1766.), a prózaias, tudálékos lipcsei tanárt is karakterisztikusan parókával tünteti ki, amely halála után kegyeletes örökségkép száll át rokonlelkű és felfogású utódaira. (I. felvonás.) A berliniek nemkevésbbé ellenszenvesek előtte, mint a lipcseiek. Mopsus és Schmuhl útiprogrammjuk megállapítása közben attól félnek, hogy a berlini fád tudalékosság homoktengerén valószínűleg hajótörést szenvednek. Schmuhl szavai: „Dort lehre man uns, wie man Sprache verdirbt, mit Schrauben sie foltért und radbricht!" a pangerman, dilettáns Zeune-re (f 1853) és körére vonatkoznak, aki idegen szavaknak nyakatekert németesítése által vált hírhedtté, mig a „Was geschmacklos ist, manieriert und gesucht, das gieng von süssen Berlin aus", Claurenre értendő. A szabadságharcz utánra eső, a német történetnek oly szomorú lapjait kitöltő időben a regény a legközönségesebb értelemben vett időtöltési irodalommá fajúit, sőt a gombamódra szaporodó novellák és elbeszélések tömege által egészen háttérbe is szorúlt. Ezek ép oly színtelenek és laposak, mint a tulajdonképeni regény. A legkülönbözőbb „Taschenbücher"ek kora ez. Mig pl. egy Schulze Fer. vagy Schilling művei mégis bizonyos tartózkodásról és tartalomról tanúskodnak, addig a későbbiek a legdurvább köznapiságba, a legkiállhatatlanabb valószinűtlenségbe siilyedtek alá. Ekkor is bebizonyúlt, hogy a frivolitás szelleme mindannyiszor felüti fejét, valahányszor a népek szabad szellemi mozgása korlátok közé szorúl és magasabb törekvések nem irányítják a leikeket. Az obscén, érzékcsiklandozó művek e korban valósággal garmadaszámra állanak elő. Ennek az iránynak fő képviselőja Heun Károly, költői néven Clauren, (1771 —1854) kinek a regény és beszély történetében az a szerep jutott, ami Kotzebuenak a drámában, azzal a különbséggel, hogy mig Kotzebue tehetséggel volt megáldva, addig ez Glaurennél absolute hiányzott. Claurenhez,

1) kit Hauf Vilmos „Der Mann im Monde" (1826) elbeszélésében hatásos módon nevetségessé tett, csatlakoztak hirhedt „Undine"-jével F. de la Motte Fouqué, Horn, Miichler, Lindner és mások, kiknek határt nem ismerő termékenységét legjobban jellemzi Platen, midőn azt állítja róluk, hogy naponként egy-e*y új regényt adnak postára. Ezeken és a Meissner-féle (1753—1807) „Kriminalgeschichten" szerzőin kívül főleg a „Dresdner Liederkranz" néven ismeretes, diletansokból álló irodalmi társaságot ostorozza keményen. A társaság alapítója Schulz F. A. (Laun), ki egymaga 200 kötetre menő frivol, ízléstelen regényt irt és Winkler K. (Hell), ki a színpadot eredeti, főlegfranczia fordított színművekkel árasztotta el. Organuma a drezdai „Abendzeutung" volt, mely invenczio és szellem nélküli, édeskésen triviális, sokszor durva közleményeivel a közízlés romlásának, nemkülönben a társaság tagjainak érdemtelen égbemagasztalása által a tárgyilagos kritika elhanyatlásának nem utolsó okává lett. A „Gabel" nem egy helyén elkeseredett támadást találunk ellene.

2) ') Clauren egyik elbeszéléséből vette Kisfaludy Károly .A pártütők" tárgyát. V. ö. Heinrich G. „A pártütők forrása"; Fővárosi Lapok 1880. nov. 9. 257. sz. 2) V. ö. Platen epigrammját „Auf ein gewisses Kollégium."