Református gimnázium, Miskolc, 1899

6 szenvedések meg szokták aczélozni a lelkeket, a mi őseink is épen a veszedelem idején voltak legnagyobbak. Tanú az ég és föld, hogy a nemes harczot megharczolták, hogy hitüket megtartották és én hiszem, hogy eltétetett nekik az örökélet koronája odafent a mennyben. Az ő feledhetetlen érdemük, hogy e tanintézet oly hatalmas, tisztes múlttal dicsekedhetik ; nekik köszönhetjük, hogy oly hosszú időn által melegágya volt ez az Isten, ember és hazaszeretetnek, az erények ezen szentháromságának, világitó fáklyája a tudománynak s emellett védőbástyája az oly sokat háborgatott magyar protestantizmusnak. Évkönyvei mondhatnák meg csupán, mennyi sok fölkent szolgája az urnák, mennyi sok jeles emberbarát, mennyi minden rangú- rendű hasznos állampolgár vallotta ezt idők folytán — sőt vallja még ma is alma materének, akik midőn fényes tanújelét adták annak, hogy az itt elhintett magvak termő talajba húllottak, egyszersmind az iskolára te fényt és dicsőséget árasztottak. Nem dicsekedésből, hanem a múlt iránt érzett igaz kegyeletből, egy példával világositom meg, milyen volt e tanintézet nevelési iránya nemzeti szempontból, hazafias tekintetben. Midőn félszázaddal ezelőtt nemzeti szabadságunk s alkotmányunk sorsa, elleneink fondorkodásai folytán fegyver élére került, iskolánk ifjai közül egy lelkes kis csapat megérté az üzenetet s rögtön sorakozott a kibontott zászlók alá, — életét és vérét ajánlván fel a veszélyben lévő haza védelmére. Fény nevökre, áldás életökre — a kik pedig már nem élnek, áldás poraikra ! ! Nos hát megjelenítve a múltat, magunk elé varázsolva ennek lélekemelő eseményeit, nincs e teljes jogunk arra, hogy fölmelegűljön szivünk s meggyujtsuk abban az öröm és hálaadás tüzét — fenhangon hirdetve alapígénknek szavait : „Mindeddig megsegitett min ket az Úr !'• De miként az írás mondja — ,,a mik régen megírattak, a mi tanúiságunkra írattak meg!" Ebből pedig önként következik, hogy nem elég csupán a múlt fényében sütkéreznünk, nem elég csak az elődök érdemeiből font koszorúkkal beszámolnunk, hanem tovább menve, néznünk kell a jövőbe is, a mely reánk várakozik. Szólok tehát beszédem második részében a jövőről, s ebben az utódok kö telességeiről. II. K. H.! Ha a mai viszonyokat — állami, egyházi, iskolai köz állapotokat figyelmünk tárgyává tesszük, igazat adunk a költőnek: „Nem ugy van már, mint volt régen!" A vihar, mely egyházunkat s ezzel együtt iskolánkat oly sokáig ós oly sokszor fenyegette, hála az égnek, lecsilapodott. Az állam is oly sok viszály után eljutott