Református gimnázium, Miskolc, 1896

20 szavallását, továbbá résztvettünk azon hazafias ünnepélyeken, melyeket a honfiúi kegyelet a multak nagy emlékeinek szokott szentelni városunkban ;u. m. a borsodmegye ihonvéd-egylet által 1896. oct. 6-án az aradi vértanúk emlékére, valamint a ref. egyház által 1897. márcz. 15-én az 1848. márcz. 15-éhez fűződő nagy nemzeti vívmányok emlékének felújítása czéljából rendezett hazafias vonatkozású istenitiszteleteken; kirándulást tettek növendékeink a diós-győri várromokhoz, hol Jármy József a történelem tanára Diós-Győr és vára történetét a tanuló ifjúság okulására előadta. Terveztünk még kirándulásokat a zsolczai honvéd-emlékhez, Sajó Ládra, a Martinuzzi egykori tartózkodási helyét képező kolostort látni, az ónodi várhoz, a muhi csata színhelyére, de ezen kirándulásunkat a folytonos esős idő a legnagyobb sajnálatunkra — ez évben — meghiúsította. Egészségi állapot. Betegségi esetek Halálozás. Tanulóink egészségi állapotára a családi felügyeleten kiviil hivatalból is történik intézkedés, amennyiben intézetünk orvosa Dr. Sassy János úr minden tanulót minden hónapban megvizsgál, figyelemmel főleg az egyiptomi szembetegség esetleges terjedésére, de e mellett más betegségi esetekben is, sőt a szegényebb tanulók részére minden dij nélkül is rendel, ha azok a tanári kar által hozzá küldetnek megvizsgálás végett. Városunkban azonban főleg az őszi esős és hűvös idő felléptével majd minden évben többféle ragályos betegség is szokott előfordulni és minthogy a szigorú egészségügyi óvakodás szempontjából ugyanazon udvarban levő tanulók sem jöhetnek néha iskolába: a mulasztások bizony elég számosak. Tanulóink között fordult elő az évben is hosszabb betegeskedés, de természetes halállal nem halt meg egy sem. Annál megdöbbentőbb és fájdalmasabb volt reánk nézve egy élénk kedélyű, vidámnak látszó, egészséges 5-ik oszt. tanulónak: Czékus Gyulának 1897. ápr. 13-án történt öngyilkossága, mely, mig egyrészről szerető szüleit végtelen bánatba merítette, másrészről sokféle találgatásra adott alkalmat s tanári karunk minden tagját mély megilletődéssel töltötte el. Az ilyen örök és megfejthetetlen kérdésképen lebegő gyászeseteknél a szomorú elhatározás okait tudni képtelenség; csupán az adhat némi vigasztalást, hogy azon egyén lelke, a ki kevés keserű tapasztalata daczára már 14 éves korában képes maga ellen fordítani a gyilkoló fegyvert, végtelen beteg; igy az élet sokszor nyomasztó küzdelmeit úgy sem tudta volna szilárdúl és férfiasan megharczolni; a kedély túlérzékenysége, a felfogás tévedései, melyek miatt itt hagyta az életet, ki tudja, nem egy későbbi rettentőbb életragoediának szakították-e meg előre fonalát? Vigasztalódjunk ebben a tudatban, hogy talán jobb igy! Béke legyen hamvain!