Katolikus gimnázium, Miskolc, 1938

16 éreztük, hogy fogja a kezünket. Csak boldogsággal gondolhatok vissza azokra az órákra, amelyeken beszélt nekünk a tanárunk. Beszélt komoly dolgokról, meg akart tartani minket olyanoknak, amilyenek vagyunk, de csak testileg. Lelkileg csiszolni akart minket, nemesíteni azért, hogy boldogan élhessük le életünket. Tanáromnak köszönhetem, hogy tiszta vagyok testileg. Neki merek menni az életnek. Igen, érzem, hogy fel fogom tudni venni a csákányt is, ha arra lesz szükség, mert hiszen tanáraim mondották, hogy mindegy, hogy milyen munkát végezünk, csak becsületesen végezzük el. Ez az iskola munkája, de a gyümölcsöt én fogom élvezni." Sajnos volt olyan is, aki nem hallgatott a jó szóra, nemcsak magát fertőzte meg, de rontotta társait is. Két évig javítgattuk, hajlítgattuk, de láttuk, hogy a baj mélyebb gyökerű és az iskola célt nem ér: kíméletlenül védtíik meg a többieket. Két tragikus haláleset is megbénította egy időre a tanítás és nevelés munkáját: Borsánvi János V. A) osztályú a Sajóba fult, Szabó József V. A) osztályú pedig meghalt. A hatodik osztályt a kamaszkor végső rángatódzásai jellemzik, párosulva a komolyodás megindulásával. A szélsőségek kora ez: a dicséretes komolyság és munkaszeretet, tiszta felebaráti, önzetlen baráti szeretet és rakoncátlan, sokszor féktelen pajkosság, de érthetetlen rosszaság is. Itt lát bele az ember leplezés nélkül az emberbe, és itt bizonyosodik be a hittétel: az ember testből és lélekből áll. A nevelőnek ezzel tisztában kel lennie, reményét nem szabad elveszítenie, mert máról-holnapra történő változások vannak. A hozzánemértő szülő kétségbeesve szalad be valami csíny után az iskolába, és aggódva, reményszegve kérdi: „Mi lesz ebből a gyerekből?" A nevelőnek kell megvigasztalnia, hogy: „forr a bor," „pezseg a jó csikó vér," „türelem rózsát terem" és sok ilyent. De az állandó hullámzások nagyon megviselik a nevelő idegeit. A vérbeli nevelő úgy össze van nőve tanítványaival, mint a magzat a méhhel. Nem lehet látszat, műharagot csinálni, rendezni, mert a gye rekdiák azt megérzi, és nem fél. Már pedig félelem nélkül nincs igazi fejlődés. Éppen ez a tragikus sokszor a szülői házban: az apa rendez egy műfelháborodást, és azt gondolja, nevelt. Pedig rontott. Itt van a tanári önfeláldozás szemléltető helye és ideje. Az elért jobb, jó eredmény nagy örömet okoz, de olyan roncsolást is, mely éveket vesz az életből. Vájjon látta-e már ezt laikus? Ha ezen a nagy nehézségen a tanár keresztül vezette az ifjút, és az jó irányba ment, mi jár érte a tanárnak? A legjobb esetben szánalom: jól megmérgesítettük. De elismerés, hála? Ugyan ki ismerné el magáról, hogy nem úgy ugrott ki készen Juppiter fejéből? Nem is vár a nevelő hálát. Az emberiségnek abból a fanatikus