Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

a tisztulás felé. Marsoljunk együtt! A dzsungelből elérsz a nagy TISZTÁS-ra, mert már vérzel az igazságért." Kevés fiatal van, aki ennyire tisztán és szemléletesen ki tudja fejezni az ifjak egyetlen vágyát: azt, hogy tűhegyre szúrja és beskatulyázza az igazságért, a szebbért és jobbért harsog ókat. De szunnyadozva, a tudatban felolvadt határozatlansággal mindegyikben ez az alapérzés. S a harsonás nevelő tudja meg, hogy mentől erösebb a harsonája, annál több fiatal ujjat igazít tűfogásra, annál több fiatal erőt lendít tűszúrásra, annál tágasabbak lesznek a skatulyák, amelyekben ott hemzsegnek a dugóra szúrt „ideálok". Szegény „ideálok!" Túl a páthoszon: bölcseség. Csend ennélfogva a nevelődés levegője, nem a harsogás. Alázatos, egyszerű, gyermekded csönd. Minden „lelkes" és „lelkesítő" nevelőművészet Nietzsche-vel szólva „menschlich, allzu menschlich." Mentől lelkesebb és pathetikusabb a jobbra való rábeszélés művészete, annál veszedelmesebb közelébe jut a póznak. Az ember megfeledkezik magáról és megrészegszik a saját szavaitól. Dalol az ember, mikor „lelkesedik" egy egészen én-fölötti, valóban létező reális világ szépségeiről s a szépség megigézi a beszélőt: hirtelen kiesik a szerepéből és az az „organon", az a hangszer, mely az énfölötti abszolút világ szolgálatában csak regisztrált, most hirtelen megereszti a regisztereit és egyszerűen saját magát zengi, mintha az énfölöttieket meg is valósította volna. Az ember költővé, poétává lesz egy-kettőre a szent ál orcájában. Krisztus szavaiban soha nyoma nincs a páthosznak. Sz. Pál leveleiben sokan sejtenek ugyan pathetikus elemeket, pedig Pál csak szélső aktrvitásos temperamentum, kolerikus erejű lóhátas vitéz, aki fáradhatatlan erővel és energiával gyújt, stilizál, de közben állandóan érezteti, mennyi belső önlegyőzés szükséges az énfölötti világ megvalósításához, önmagunkban. Soha senki a világon nem tudta annyira érzékeltetni a keresztény embernek azt a típusát, amelyben fenség és semmiség, ez a két véglet egységes személyiséggé olvadnak össze. Olyan, mint a Tátra: lábához érve rettegsz, hogy súlyával agyonnyom s a következő pillanatban óriási magasságokba emel. Ez nem páthosz, hanem tetterős fenség. A páthosz alapvilágnézete: nézzétek, milyen gyönyörű az Isten világa, nosza, rajta, „csak" meg kell valósítanotok, hiszen a szépségnek úgy sem bírtok ellenállni. A tetterős fenség pedig ilyen vallomásokat rejt magában: valóban, szép az Isten világa, ez az énfölötti 8