Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

kozódol, imádkozol, maradék-erődet körömszakadtig megfeszíted, akarsz, koponyád véresre zúzod a lehetetlenség konok falán, elalélsz. Semmi eredmény. Aztán újra eszmélsz, újra kezdesz, újra sírsz, újra átkozódol, újra imádkozol és összetörve mondod: ,,Mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéböl nincs em, nincsen menekvés!'" S mikor úgy — megadod magadat, mikor lelkes, lázadó, háborgó éned leteszi a fegyvert, akkor . . . — magától — megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat — hasztalanul ostromolták. Akkor — megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull. Akkor — magától — szümk a vihar, Akkor — magától — minden elcsitul, Akkor — magától — éled a remény. Álomfáidmalc miniden aranyágán Csak úgy magától — friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem." úgy látszik, az emberek legmélyebbjei megtapasztalják ezt a mélységes életigazságot. Madách Ádámja ezért törik össze jelenetröljelenetre, mert a kereszténység formaruhájában is ott lappang a szíve mélyén a lázadó gőg: „Enmagam levék enistenemmé." Az emberi én ezer ruhába öltözhetik: lehet Tankréd, lehet Keppler, lehet lovag, lehet tudós, lehet átok, lehet imádság, lehet erő, akarat, vagy ké'ségbeesés: mindegy. Hiába ostromolja az eget egy gyűszűnyi kegyelemért, amíg fölmagasült, elációs én-je egyszerű alázatossággal — nem írhatok más szót helyette! — meg nem vallja, hogy tehetetlen az emberi élet démoni hatalmaival szemben. Ha az „elációs én", a „felfuvalkodott én" leszerel, vagy helyesebben a felfuvalkodásnak az én-be merített gyökereit abba a másik, a magasabbrendü „én"-be fordítjuk bele, akkor — „magától!" — megnyílik az ég. Stirb und werde! — így mondja Goethe. — „Isten a gőgöseknek ellenáll, csak az alázatosoknak ad kegyelmet" — ezt mondja az írás. 5