Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

végzetesebben össze vannak itt kavarodva, tudnunk keli, hogy csak a hűvös meggondolás, csak a fölényes szétválasztanitudás, csak a cél nagyságához arányított türelem lehetnek a fegyverhordozók. Tudnunk kell, hogy a nevelendő nem hisz nekünk, ha a hazugság rútságával, mint alaptétellel kezdjük az ostromot. Hová lesznek ugyanis azok a cselekedeteink, amelyekkel éppen a hazugságra, mint fundamentumra akartuk felépíteni, legalább a látszat szerint, a gyermekkor minden boldogságát és zavartalanságát? Hová iktatjuk a Jézuska karácsonyfáit, a gólya-kitalálásokat, hová azokat az édes és áldott meseórákat, melyekben tündérekkel, manókkal, vasorrúbábákkal és ördögiiakkal szórtuk tele az ifjú életnek jóformán minden órácskáját? A fejlődő nevelendő tehát lélekben egyenesen azzal vádol meg bennünket, ha nem is tudatosan, de érzületben annál inkább, hogy következetlenek, képmutatók és farizeusok vagyunk: ha van a mi teljes beleegyezésünkkel, sőt organikus közreműködésünkkel az életet megszépítő és megboldogító hazugság is, akkor hogy esik, hogy a hazugságot most egyszerre, átmenet nélkül, az elme nyiladozó korában lényege szerint nyilvánítjuk a legnagyobb rútságnak, melyre szentharaggal akarunk rátámadni? Érzi ezt a tragikus összeütközést mindaz a nevelő, aki egyszerűen el akarja törülni egyetlen tollvonással az összes meséket és dajkameséket. Siralom ugyan, amiket helyébe akarnak tenni. De bizonyos, hogy a probléma nem egyszerű. Az evangélium áldott levegője a gyermekkor minden báját és boldogságát azzal a Krisztussal akarja legnagyobbra fokozni, aki nem karácsonyi ajándékokat osztogat, hanem a maga gyönyörű fehérségében, aranyos mosolygásában kitárja a kezeit a gyermekek felé és meleg bársonyhangjával szólongatja a nevelőket: Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyek országa. Vigyük hát oda a kisdedeket, a nagydedeket és emberdedeket, ez legyen a gyermek- és emberboldogság főprogrammja. Ez bizonyosan megkönnyíti a hazugságellenes therapiának legsebhetőbb pontját, azt t. i., hogy a gyermekeink az élet hajnalom hirtelen és logikátlan elvtagadással vádolnak meg bennünket, mikor a széphazugságot egyszerre i-úthazugsággá szónokoljuk át. Nagy teherpróba ez a fiatalság számára, amely a subconscientiában már fölveti velünk szemben azt a fatális életproblémát, hogy mi a „cél szentesíti az eszközöket" fundamentumára építettük föl a gyermekkor miniden boldogságát. Legelőbb tehát ezt a mi gyöngének, illogikusnak látszó vállalatunkat kell elmosnunk, amelyre az élet hajnalán annyit építettünk. 25