Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

ben a fizikai ember nem hihet. Fizikai gondolkodás szerint amit részekre osztok, az osztás révén folyton kisebbedik és kevesbedik. A nevelő segítés, vagyis a szeretet birodalmában megfogyatkoznak a fizikai törvényszerségek: mentől több életenergiát adok ki magamból, a megosztás révén annál több folyik bele abba a rezervoárba, melynek lélek a neve. A fizikai ember azt mondja, hogy nem bírja tovább az örökös megosztást. A nevelő ember, a segítő ember pedig azt éli át, hogy mentől többet adott, annál több az adnivalója. De ez már az aszkézis világa, nem a fizikáé. A jövő nevelője az aszkéta, nevelő, az a pauper Aristoteles, aki nem cogitur ire pedes, hanem aki libenter it pedes és a lóhátonjárást szívesen átengedi azoknak, akik p,restige-ben látják az élet lényegét. És éppen a nevelés során érti meg az ember igazán az aszkézis lényegét: engedjen az ártatlan örömeknek sokat abban a korban, amelyben ész-ideg-csont-vér-velő kiforratlansága következtében erkölcsileg sokkal nagyobb a szabadság, mint a kötelességektől szigorúan körülbástyázott, kiforrott, megedzett, fájdalombíróbb férfikorban. Aszkéta nevelő tudja csak igazán megéreztetni az ifjúsággal, hogy a természetes és vállalandó korlátok mellett valóban van és édes az Isten fiainak szabadsága. Aszkéta nevelő nem riaszt, nem fenyeget, nem büntet a szó közönséges értelmében. Neki is vason büntetés: de milyen más, mint a bot, a vessző, a pirongatás, a karencia! Legfő büntetése: szorítás a szigorú önismeretre, amelynek világánál összeomlanak a hiúság és nagyzolás minden gőzei és már a korai gyermekkorban maga előtt áll leplezetlenül a bűnös a bűn minden tragikumával. Legszebb ebben a büntetésben éppen az, hogy a bűnös magától is szívesen vállalja, mint penitenciát, EZEZ HZ általa megsértett erkölcsi világrend önkéntes helyrebillentését. De itt már a vallásos nevelés országában vagyunk. Megtettünk itt is mindent, amit adott viszonyok közt tehettünk. Jól tudjuk, hogy a kötelező szentmisehallgatás, a négyszeri kötelező szentgyónás, az exhortációk, az intés, buzdítás csak legkezdetlegesebb módja annak, aminek lennie kell. Iparkodtunk, hogy a szentmisehallgatás valóban aktív élmény legyen. Ezért iparkodtunk megismertetni a fiainkkal a liturgTa szellemét. Szentmiséinket latinul együtt mondottuk a pappal. Éneklésiünk is mentől több liturgikus elemet, gregoriánus éneket akart fölvenni magába. Hatalmas, mindenkit megkapó élmény volt, ha fiaink ajkán megszólalt a Salve regina, a Veni creator, a Tantum ergo, a Tedeum, mindegyik a maga liturgikus ős-szépségében. Egy-egy ilyen ének valóban a szívek mélyéről fakadt s megmutatta, mennyi istenszeretet lakik a sokszor borstörő fiatalságban. Igyekeztünk arra, hogy hitta59