Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

dikációra szorult ezen erényekről, mert az erények ott rejlettek minden óra oeuvre-jében és bizony megszerette őket az, aki általuk fejlett, világosodott és naposodott. A közlés erényeinek ez a bokrétája soha ki nem virágozhatok a közlőben egy teljes életenergiával átölelt célképzet nélkül: íme, a boldogság alfája és ómegája ismét prédikáció nélkül: Gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet! Égő „kis rőzsedalok" a nevelőben soha nem pótolhatják az intenzív erejű nagy tüzet, amely a célért ég, lobog és a célt valóban szépnek, nemesnek, de elérhetőnek is jelöli ki éppen a szív tüzes lobogásával. A szív minden, a Cél szent voltától áttüzesítgtt lobogása ellenére is a földön kell mamdnunk. A bírhatót nem adhatjuk el álompénzen. Az „álompénz" pedig, amelyért az adottságokat eléggé számba venni nem tudó u. n. „idealizmus" hajlandónak mutatkozik eladni a bírhatót, az volna, hogy minden tanulónkat a fejlő személyiség titkaiig egyénileg akarnók megközelíteni. Csakugyan így van: a nevelőt egyre beljebb hajtja a szeretet, egyre mélyebb vizekre készti a közös embersors tragikuma. A nevelés azért kimondhatatlanul forró vágya az önzetlen segítésnek, mert saját fejünkön történtnek érezzük az embersors tragikumát. Nem ezt a tragikumot értjük itt, amely hősi jellemek hősi vállalataiban testesül meg s amely valóban poéták tollára kívánkozik közös okulásul. Tragikus az is, ha egy kisember emelkedni akar és nem bír. Tragikus az is, ha a tanulmányai elején a „hej, ráérünk arra még" hangulatától elkapott diák a harmadik, negyedik évben ímed rá, hogy a maga kis életét elhibázta, helyre akarná hozni a hibát és nincs ereje hozzá, mert az élet folytonosság és a szaggatott elejű folytonosságot a derekán csak segítéssel létrejött rendíthetetlen akaraterő tudja egységessé varázsolni. A számonkérésben tehát az volna a nevelés alfája és ómegája, ha volna rá idő, volna rá invenció, volna rá lélek, hogy az elesetteket, az életfolytonosság tragikus megszakítóit, az életfolytonosságot szétszaggatottak egységáhitó hatalmas vágyait, vagy pislákoló vágyföllobbanásait észrevegyük és lobbanások helyett élő és éltető áramokká fejlesszük. Nincs nagyobb és megrendítőbb élménye az emberkének, mmt az, hogy volt egy ember, aki az emberke akaratmoccapiásait észrevette és vagy mosolygó cirógatással, vagy római szigorú parancsolóval akaraterővé segítette. Moccanásoktól — akaratéletig hoszszú, drámai változásokkal teljes, de oly gyönyörűséges az út, annyira magában hordozza az élet kvintesszenciáját, hogy a gyermek bűvölet hatása alá kerül, mely el nem múlik belőle soha. De ide már valóban nevelés szükséges, mely a szó legnemesebb értelmében egyéni, személyi, vallás-erkölcsös. Ide hinni kell abban, ami58