Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

tés nélkül nyúlni halálos veszedelem. Az értés pedig alig lehetséges autodidakszis útján, mert hiszer akkora a már összegyűjtött anyag, hogy módszeres feldolgozással is temérdek idő szükséges az elsajátításra. Ne^ hezíti az értést az, hogy ha valahol, hát itt áll igazán, hogy elmélet csak szürke körvonalakat adhat s ember legyen, aki az elmélet egy-egy paragrafusát a gyakorlatban alkalmazva az esetek többségében eltalálja a jót és a helyest. A valóság az, hogy bár vannak gyermektípusok, ezek csak az elméletnek vannak. Herbart elméleteitől a mai pedagógiának gyakorlati életgazdaságáig akkora az út, mint Volta elektromos meglátásaitól a mai elektromos erőgépeknek az egész világot átfogó, dübörgő, mindent megrázó gazdag változatosságáig. Csak addig típus a gyermek, amíg Volta tudományával nézzük, amíg egy szomorúságának, egy letörésének, egy köz- és önveszélyes magatartásának az okait és összetevőit ki nem nyomoztuk. Ha kinyomoztuk, típus helyett előttünk áll a gyermek-személy a maga csodálatos változatosságával, formagazdagságával és „érthetetlenségével". A gyermekszemély annál változatosabb és titokzatosabb, mentől nagyobb mágneses erő centrumában fejlett. Már pedig nem volt még kor, amelynek Amerikától Ausztráliáig futó erővonalai akkora sűrűségben omoltak volna belé a gyermeklélekbe, mint ma. Ezért öregebb a mai gyerek, vagyis személyebb, típusmeghazudtolóbb, mint bármikor. Nevelésünk tehát a „szegény ember vízzel főz"-elvénél fogva csak az indidó jóakarat kétségtelen jeleit mutathatja. Egyszerű alázatossággal valljuk meg, hogy képzésünk túlságos tudományos szakképzés volt és éppen azt nélkülözte, ami nevelés szempontjából a legfőbb: hogyan viselkedik okos és jó közlés után is — ezt föltételezve, pedig az iskola egyetlen célja hosszú időn át éppen ez a kis elbújtatott „okos és jó közlés" volt! — az életigazságokkal szembeni az a valaM, akit bizonyos irányú elméleti igazságokkal telíteni igyekeztem. Szerencsére, a közlés módja és a számonkérés módja is annyi mozzanatát tartalmazza a nevelés lényegének, a segítés-nék, hogy a jó tanár magával a jó közléssel és jó számonkéréssel akaratlanul is nevel. A közlés módja rengeteg ember-erényt mozgósít: fegyelmezettséget, munkakészséget, folytonos korrekciót a közlőben; beosztást, szerénységet, alázatosságot, igénytelenséget, fölkelést a vereségekből, kevéssel megelégedést, leleményességet („a szeretet találékony!), kitartást, hosszútűrést és várakozást, egyszóval Isten munkájának azt a tükörképét, ahogyan ő alkotja a világokat. Nem „adj Uram Isten, de mindjárt" jelszóval, hanem a jó alapvetésből fejlő csöndes, biztos, lépésről-lépésre haladás, a világfejlődés erőivel en miniatűré. Akinek jó tanárja volt, kevés pré57