Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

Iostor ódon árnyékában a kiskapun az udvarra — művészi pillanatfelvételt csattantott el erről a szép jelenetről Folkmann Ervin tanár — s itt, tanárok és szülők jelenlétében kezdődött el a megható búcsúzás. Bizony sírtak, különösen az anyák közül, sokan. A búcsúzók talán még sebsajgásosak voltak itt, meg ott — Istenem, ki nem kap az iskolában, különösen a mammutiskolában sebeket?? —, de a fiúk zömén látszott valami, ami igazán szép: a hálásak arca fénylett — nem sokan voltak, mert hisz a hála az aszkézissel gondozott, gyökeresen nemes talaj kései virága —, az érzékenyeké derű-ború-vonalakat mutatott, a sebesekén mintha ebben a pillanatban megjelent volna az enyhület, a flegmások szerepüket feledték, a félreismertek mintha igazítottak volna egyet a csákójukon. Édes, kedves kép, ezerszínű ifjúság képe: bár úgy ismétlődnék az életben, hogy az összes ott is úgy érezné, mint a ballagáson: a nevelők is csak emberek, temérdek gyarlósággal és nem adhatnak mást, mint embermivoltakat. Ezt pedig semmi más nem teszi tűrhetővé, talán a korlátrakások ellenére szeretetreméltóvá is, mint az, hogy ifjak és öregek, vezetők és vezetettek legyünk telve egymás iránt Istentől fakadt mélységes megértéssel, nagyrabecsüléssel és — Istenem, be sokszor megcsúfolt, be sokszor balul minősített —szeretettel. Az egész intézet ifjúsága elvonult aztán, döngő diszlépésekkel az intézet zászlaja előtt. Az osztályvezetők harsány jelszava pattogtak, lábbelik verték a földet kemény ritmusokkal. Az imént még könnyező mamák szemében megjelent az ezerszínű anya-érzés hirtelen változata: a mosoly. (Be furcsa, millió redőjű is az asszony-anya szíve!) Aztán bezárult a kapu. Le roi, est mort, vive le roi. A hetedik osztály hirtelen koronája lett a meghatott ifjúságnak. Nevelés. Aki türelmesen végigolvasta az osztály jelentéseket, annak látnia kell, hogy tanítani és nevelni akartunk. Bizonyos, hogy megihletett mindnyájunkat a felelősség érzése egyesekkel és a közösséggel szemben és éppen azért, mert az emberiség szörnyű lecsúszását a fejünkön történtnek éreztük, mert a magyar életközösség bomladozását minden jókkal egyetemben szinte fájó siralommal észleltük, azért igyekeztünk tőlünk telhetőleg szeretni és menteni az ifjúságot. Hála Istennek, felülről is kaptunk indítást: a nevelő iskola rég óhajtott kifejezése végre kódexben is le van fektetve annak a történelemérző és történelemlátó miniszter urunknak a jóvoltából, aki nemcsak a politikusnak minden tiszteletünkre méltó látásával, hanem a történelemcsináló embernek mélységes okulásaival is nézi a magyar problémákat. Nem ta55