Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

levélben, hogy jöjjön le közéjük a szent napokra. S. Donát keszthelyi elfoglaltsága miatt ez sem sikerült. Végre P. Kiss Szaléz, jászberényi ferences atya vezetésével, épületesen, buzgón, vezetőik igaz örömére járták az életbekilépés előtt utoljára a szent napokat. Sok szép, meleg, ragaszkodó, istenszerető és bűnbánó fiatal lélek emelkedett közülök az Úrhoz s talán cinikus társaikat is megihlette az osztály zömének példás figyelme, komolysága. Szerény föllépésük, szolgálatrakész, úri modoruk feltűnt az érettségi elnök urának is. A budapesti elnök úr egyenesen azért jött Miskolcra, hogy a vidéki és pesti fiatalság lelkületét, tudását, előadását összehasonlítva tanulmányozza. Megtette a maga megjegyzéseit. Közülök ide csak

1 az kívánkozik, hogy a budapesti „képeskönyv' 'sokkal nagyobb látókört, sokkal több élményt, sokkal több találékonyságot, de sokkal kevesebb őszinteséget biztosít a forgatóinak, mint egy vidéki város szerényebb könyvecskéje. A gáncsban baj is, de dicséret is lakozik s benne van a nevelés minden antinómiája. Bár eltalálnánk azt az utat, melyen szerénység, úri modor, őszinteség és egyszerűség békén megférnének azzal az élelmességgel és szemfülességgel, ami kíváatos szintézise volna minden magyar fiú jellemének. Ettől azonban, egyelőre legaiább úgy látszik, nemcsak mi, hanem minden magyar nevelőiskola nagyon messze van. Meg van a miértje ennek is, de messze vezetne a célunktól, ha erre statisztikai megfigyelések szerint pontosan keresnők a feleleteket. Nagy elfoglaltságuk miatt kirándulásokra nem jutott idejük. Osztályünnepélyeik kedvesek, melegek, leleményesek voltak. Szónokaik közül többen érdemesek arra, hogy necsak fiúk, hanem felnőttek is meghallgassák őket. Voltak néma szónokaik is, akik — magyar dolgozataik tanúsága szerint"— ugyancsak tele voltak már-már világnézetbe kapcsolódó gondolatokkal, de vox faucibus haesit. Szociális érzületük élt. Ballagásukkor, melyről számos, szép fénykép készült szép emléknek, méltóságos melancholiával csendült meg ajkukon a búcsúzó ének; bejárták a hatalmas intézet folyosóit; az első emeleten megkoszorúzták a szépséges Sz. Imre-szobrot kedves koszorúval, szép, aktuális és minden szépet-jót ígérő beszéddel. Jól tudjuk, hogy Sz. Imre mélységes, isteni szimbóluma egyelőre inkább ünnepi szónoklati tárgy, mintsem eleven valóság a számukra. De ha az isteni kegyelem a jóakaratnak csak arra a fokára néz, amely kicsiholható a lélekből az adottságok mindenkori embernehézségei közepette, akkor remélnünk kell, hogy az élet harcaiban mélyül a szimbólum, a lelki tusák, s a nyomukban fakadó diadalok élménnyé is tehetik. Aztán lejjebb vonultak: kikígyóztak a ko54