Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

senki észre az igyekezetét. Ez az eset régen, nem is ennél az intézetnél történt, de megemlítettük, mert a befejezése is fölötte tanulságos. Mikor a fiúk panaszának tudomásulvétele után elmentem a kollégához és értésére adtam, miről is van szó, ő a jó tanárnak és igaz nevelőnek ön-korrekcióra mindig kész lelkületével fogadta a közlést — osztályfőnök volt a közlő! — és kérésemre egyszerű próbát tett: javítás órán a kilencekkel végeztette a táblánál a javításokat és egyszerű módon győződött meg róla, hogy mondatelemzésben, igeformák eltalálásában valóban haladnak. A haladás bizony elég döcögő volt, de a tanárbíró jóakarata, buzdítása és a tudomásul vett minimális haladás akkora lendületet vitt az akaratgörbe ívelésébe, hogy a hajótöröttek legnagyobb része elégségesre, a kisebb része jóra volt meggyógyítható. íme, a világos példa: „apróságok" észre nem vétele, helyesebben szakmányban-elintézése, utána „apróságok" kellő, korrekciós értékelése — és meg volt az örvendetes változás. Huszonötéves találkozóján nem lehettünk a kilenceknek. De a találkozóról jött levél hálás szeretettel emlékezett meg erről a lappáliáról. A levélnek ez a része így szól: „Emlegetjük osztályfőnök urat a „kilencek" közül öten itt, egybegyűltek. Nem a találkozók humoros hangján, amikor a kedves visszanézés minden rajtunk esett tanárgyarlóságot a iucunda est memória praeteritorum malorum hangulatánál hajlandó megbocsájtani, mert az iskolát irreális, meg nem valósult és meg nem valósítható eszmények, a velük kapcsolatos clair-obscur hangulatváltozások, gyermekded szellemi birkózások eredő helyének tartja. Hanem emlegetjük osztályfőnök urat arról, hogy az a bizonyos „incidens" visszaadott bennünket az életnek. Igaz, a „kis élet"-nek, de nekünk akkor a „kis élet" jelentette a „nagy életet". S azóta a „nagy élet"-ben járva — éppen erről beszélgettünk! — hányszor valósítottuk meg embertársainkkal szemben azt az igazságot, hogy brachiális elintézés helyett aprólékos gonddal kezeltük a sebeiket. Én orvosi pályámon hány olyan „lelki sebesültet" találtam a testi nyavalyák gyógyítása alkalmával, akit egyenesen az osztályfőnök úrtól ellesett módszerek révén telítettem hittel és bizalommal. Dupla hálával vagyok önnel szemben, mert igazán jól folyó prakszisomat egyenesen ennek a „módszer"-nek köszönhetem". Ez a levél elég világosan beszél. A nevelés egyszerű, ösztönös, hivalkodás nélkül való segítés olyanokon, akik temérdek fojtott gyötrődésben, nehézségben, bizkózásban próbálják az élet-terhek emelgetését. A fiatalság félrevágja a csákóját, szemére húzza a kalapját, mert nem akarja, hogy akárki beleléphessen a gyötrődéseibe. Szentek ezek a gyötrődések azért, mert ismert és ismeretlen erők, mélyen rejtett epi37