Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

senki észre az igyekezetét. Ez az eset régen, nem is ennél az intézet­nél történt, de megemlítettük, mert a befejezése is fölötte tanulságos. Mikor a fiúk panaszának tudomásulvétele után elmentem a kollégá­hoz és értésére adtam, miről is van szó, ő a jó tanárnak és igaz neve­lőnek ön-korrekcióra mindig kész lelkületével fogadta a közlést — osz­tályfőnök volt a közlő! — és kérésemre egyszerű próbát tett: javítás órán a kilencekkel végeztette a táblánál a javításokat és egyszerű mó­don győződött meg róla, hogy mondatelemzésben, igeformák eltalálá­sában valóban haladnak. A haladás bizony elég döcögő volt, de a tanár­bíró jóakarata, buzdítása és a tudomásul vett minimális haladás akko­ra lendületet vitt az akaratgörbe ívelésébe, hogy a hajótöröttek legna­gyobb része elégségesre, a kisebb része jóra volt meggyógyítható. íme, a világos példa: „apróságok" észre nem vétele, helyesebben szakmány­ban-elintézése, utána „apróságok" kellő, korrekciós értékelése — és meg volt az örvendetes változás. Huszonötéves találkozóján nem lehet­tünk a kilenceknek. De a találkozóról jött levél hálás szeretettel emlé­kezett meg erről a lappáliáról. A levélnek ez a része így szól: „Emle­getjük osztályfőnök urat a „kilencek" közül öten itt, egybegyűltek. Nem a találkozók humoros hangján, amikor a kedves visszanézés minden rajtunk esett tanárgyarlóságot a iucunda est memória praeteritorum malorum hangulatánál hajlandó megbocsájtani, mert az iskolát irreális, meg nem valósult és meg nem valósítható eszmények, a velük kapcso­latos clair-obscur hangulatváltozások, gyermekded szellemi birkózások eredő helyének tartja. Hanem emlegetjük osztályfőnök urat arról, hogy az a bizonyos „incidens" visszaadott bennünket az életnek. Igaz, a „kis élet"-nek, de nekünk akkor a „kis élet" jelentette a „nagy életet". S azóta a „nagy élet"-ben járva — éppen erről beszélgettünk! — hány­szor valósítottuk meg embertársainkkal szemben azt az igazságot, hogy brachiális elintézés helyett aprólékos gonddal kezeltük a sebeiket. Én orvosi pályámon hány olyan „lelki sebesültet" találtam a testi nyava­lyák gyógyítása alkalmával, akit egyenesen az osztályfőnök úrtól elle­sett módszerek révén telítettem hittel és bizalommal. Dupla hálával vagyok önnel szemben, mert igazán jól folyó prakszisomat egyenesen ennek a „módszer"-nek köszönhetem". Ez a levél elég világosan beszél. A nevelés egyszerű, ösztönös, hi­valkodás nélkül való segítés olyanokon, akik temérdek fojtott gyötrő­désben, nehézségben, bizkózásban próbálják az élet-terhek emelgetését. A fiatalság félrevágja a csákóját, szemére húzza a kalapját, mert nem akarja, hogy akárki beleléphessen a gyötrődéseibe. Szentek ezek a gyötrődések azért, mert ismert és ismeretlen erők, mélyen rejtett epi­37

Next

/
Thumbnails
Contents