Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

érző és gondolkodó emberegyedet akarunk beléállítani a világba, mert mégis csak szükségünk van egy szentebb, komolyabb és mélyebb közszellemre, amely nélkül legszentebb élettörvényeink elsorvadnak. Szent tanuhegyek mellett azért van szükségünk sok, egyformán sub specie aeternitatis látó embertestvérre, akiket vallásos elvek mozgatnak, meggyőződések vezetnek, akiknek a szeme vallásos igazságok szerint lát, vallásos törvények szerint mérlegel és vallásos dogmák szerint ítél. Ezt a munkát pedig tudományos raciocinatio nélkül igazán nem végezheti el senki. íme, a második oka annak, hogy a katolikus vallású szülők gyermekei éppen a vallásos renaissance miatt nem jönnek, hanem tódulnak az iskolánkba. Ez aztán megint nem jelent nívóleszállítást még akkor sem, ha ezek között a fiúk között sök a kultúr-neofita. Mihelyt tudatában vagyok egy ténynek, már szükségképen birtokában vagyok azoknak a fegyvereknek is, melyek segélyével védekezhetem a kultúrneofitizmus ellen. Nem is tartottuk ebben a tekintetben sem nedvesen a puskaporunkat. Iparkodtunk, még pedig teljes gőzzel, mozgósítani azokat a mélységes ember-erőket, melyek átöröklött kultúr-érdeklődések pótlói gyanánt ott székelnek a vallásos meggyőződésű családok szentélyeiben. Vafló igaz: lehet gyermekszobám s benne ösztönös tradíciók lökhetnek előre „kultúr-szerelemban". De gyermekszobátlanul is érthetek a kitartás, a szorgalom, az önmegtagadás nyelvén, érthetek ösztönös vonzódásokkal, fejlődhetik bennem szinte csodálatos módon az a bizonyos hatodik érzék, amely tisztelettel áll meg egészen új élményekkel szemben. Innen van, hogy mélyen vallásos, egyébiránt egyszerű és egészen tanulatlan családokban sokkal több tiszteletet találtunk az iskola elméleti programmjával szemben, mint azokban, akik a gyermekszobában a sok és minden tiszteletünkre méltó kultúrimponderabile mellett elérkeztek a családfejlődés fokán ahhoz a ponthoz, amelyen a kriticizmus lesz már uralkodóvá. A kriticizmus mindig szétesést jelent: differenciálódását mind annak, ami valamikor a családtörténet folyamán integráltan volt érték és ellenmondás nélkül vándorolt egyik generáció gyermekszobájából a másikéba, úgy gondolhatni azonban, hogy ebben a hatalmas sorban előbb-utóbb mégis csak fellép a differenciáló gyerekszoba: hiszen a Zauberlehrling módján éppen a családtörténet növelte nagyra azokat az erőket, melyek már csak differenciálni tudnak, integrálni nem. Nos tehát, szárazra tett puskaporral, rés-szemmel figyeltük ezt a sajátos erőjátékot: a differenciálókat ott, ahol a fejlődés végén jelentek meg s az integrálókat ott, ahol a fejlődés elején kívántak belépni a 32