Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

5 zésre és napfényre, ezer termelő tényezőre van szüksége, hogy erős, terebélyes, egészséges növény váljék a zsenge palántából, amely talán esővel, széllel és viharral is szembe tud szállani. A lelkiismeretnek ennélfogva éppen arra a főmozzanatára kell minden erőnkből ráfigyelni, hogy alapjában öntevékenység a tudatnak abban a birodalmában, amely eszményeket fogan, szül, növel és megtökéll. Az eszmények nem a fizikai, hanem az ethikai világrend állandó üzenetei a fizikai világrend erői között csikorogva baktató ember számára. Szépek, tökéletesek, ezért még a legfizikaibban élő és cselekvő ember sem haladhat el mellettük ridegen és érintetlenül, mert állandóan ihletik és zaklatják őt, hogy abba a magasabbrendü világba, az eszmények közé dolgozza följebb magát. — A lelkiismeret lényegénél fogva átöleli ezeket az eszményeket és csudálatos ereje éppen az, hogy az eszmények minden alkotó elemét belé akarja dolgozni a fizikai ember minden idegszálába és vérsejtjébe, hogy vértelenítse a fizikai vért, idegtelenítse a biologiai ideget. Ez a vértelenítés, ez az idegtelenítés nem valami biologiaellenes folyamat. Nem elpusztítása, nem elványnyasztása idegnek és vérnek, hanem, amint mondani szokás, fölemelése, megnemesítése. De éppen azért öntevékenység a lelkiismeret lényege, mert oda nyul bele, ahova csak az nyúlhat, aki a vér- és idegmozgásnak minden moccanását éli, érzi és megtapasztalja. Finomabb és kényesebb munka nincs, mint az, mely arra vállalkozik, hogy a felsőbb rendű világ izenetei érdekében vér-, velő, és ideg-embert csak annyira változtasson meg, hogy ennek a vérnek, velőnek és idegnek kedve és önbizalma maradjon arra az öntevékenységre, melynek állandó munkával, örömmel és kitartással kell kerülnie egy a fizikainál magasabbfokú életrend birodalmába. Ezokért kell ügyelnünk arra, hogy a lendülés valóban lendülés legyen. Ahol a lendülés csak úgy mutatkozik, mintha lendülés volna, de nem az, ott sarkalatos hibák vannak. A sarkalatos hibák pedig állandó figyelmeztetők arra, hogy újra meg újra ellenőrzés alá vessük magunkat, vájjon nem szükséges-e alávetnünk az eljárásunkat, a bánásmódunkat hatalmas önkritikának, hogy előbbre juttassuk azokat, akiket valóban lentdülésre kell bírnunk. És itt van a lelkiismeret nevelésének másik nagy problémája: ha a lelkiismeret valóban öntevékenység, akkor ezt az öntevékenységet a nevelőben szakadatlanul dolgozó öntevékenység hozhatja létre. A lelkiismeretnevelés öntevékenység, lényege ugyanis nem szűnik meg soha. Nem olyan öntevékenység, mely megkezdődik a gyermekkorban s az ifjú- vagy a férfikor hajnalán, vagy végén befejeződik. Lélektani lehetetlenség, hogy egy megállott immobilé örök mozgást létesítsen, vérben, velőben, idegben és lélekben a tökéletesebb felé. Aki befejezettnek hiszi magát, ezzel a befejezettséggel el is vágta az útját annak, hogy másokat magasabbra lendítsen. Nevelőnek lenni tehát bizonyos tekintetben örök ifjúságot, örök fris-