Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

6 sességet, örök optimizmust jelent. Jelenti a forrongó problémák újra­újraéledését, de nem úgy, mintha én az ifjúban, vagy a gyerekben ágaskodó problémákat már átéltem volna, befejeztem volna, megoldot­tam volna. Nem. Azt jelenti, hogy nekem ezek a forrongó megoldandók éppen úgy örök problémáim, mint ahogyan minden jóravaló ember számára az élet minden korában azok és azok is maradnak. Nekem éppen úgy problémám az igazság megvallása, vagy elvetése, mint a gyereké; nekem éppen úgy kísértésem a restség vagy szorga­démonai közt való örök hányódás, mint az ifjúnak; nekem éppen úgy gordiusi csomóm a hűség, vagy hűtlenség mellett vagy ellen való vivó­dás, mint a nevelendőnek; nekem éppen úgy harcom a tisztaság, vagy paráznaság mellett, vagy ellene dúló harc, mint annak, akit a magasba akarok lendíteni; nekem éppen úgy kell dolgoznom irigység, fösvény­ség, elfogultság, szűk látókör, önzés, harag, gyűlölködés, hamisság és rágalom ellen, mint annak, aki elé a gyarlóságok és bűnök kontráját, — az eszményeket rajzolom. A különbség közöttem és a nevelendő kö­zött csak az, hogy önismeretem és élettapasztalatom, sok vereség, és nyereségélményem végtelenül kitágították már a harc birodalmát: én ott is látok, ahol az ifjú még csak sejt, ott is fogok, ahol amaz még csak tapogat, ott is lendülök, ahol amannak minden kedve elment már a lendüléstől és azon a ponton van, hogy meg készül állani és a ciniz­mus félig fizikai, félig ethikai kesernyés világába akar visszasiklani. A nevelendő öntevékenységét eszerint a nevelőnek egyre jobban táguló és mélyülő öntevékenysége hozhatja csak létre. A nevelőnek ezért nem alattvaló a nevelendő, hanem kis testvér, akinek melegen meg kell fognom a kezét, mert a tenyerünk érintkezése nem sablon, hanem ős-böl ­cseség, mert csak így érezzük mindegyőnkben az emberi egyformán lük­tető drága folyadékot, a vért, bűn- és erényteremtőt. És a serdülő sem rakoncátlan kamasz, aki felsőbbek és előbbszületettek bosszantására ál­lott a kezünk alá, hanem a válaszúton hányódó terheltebb testvér, aki­nek még több kézszorítás dukál, mint a kicsinek, mert hiszen itt bur­jánzóbb az élet, bakugróbb a vér, forróbb a velő, ágaskodóbb az aka­rat, sikamlóbb a láb, reszketőbb a kéz, pimaszabb a szem, kürtösebb a száj, léhább a fül, szóval végzetes csatát áll az eszmények és a bur­jánzó élet birodalma. Micsoda mély és bölcs meglátása a magyar nyelv­nek, mikor a gazt burján-nak, a fizikai életrend kiáradását bujának nevezi! Többet mond ez a bölcseség száz pedagógiai írásnál. Nyomá­ban járunk hát ennek a bölcseségnek, igazi nemzetnevelést teljesítünk, mikor a válaszúton hányódó, terheltebb vérű testvér kezét úgyszólván soha el nem engedjük, hanem örökké szorongatjuk: a feddés ilyenkor szinte mindig provokál, a kézszorítás pedig hatalmasan csillapít, mert a testvérnek megint csak a tenyerén keresztül küldi az üzenetet, vér­ből a vérnek, idegből idegnek, szemből szemnek... Némán ballagunk egymás mellett, de az erős, a sűrű kézszorítás mond el mindent. Csu-

Next

/
Thumbnails
Contents