Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

4 későbben — ráevez, s melyet az eszmények világából a „reáliákéba" való belépés jellemez, ez a sajnálatos kétfeléhasadás teljes erővel lép fel. A hasadás fellép, megvan és működik is a maga módja szerint, az bizonyos. — Van azonban az ifjú léleknek egy természetes szemérem-, vagy talán inkább védekező érzéke, mely semmi áron sem akarja, hogy belélássanak, különösen azok ne, akik szóval és szájjal majdnem mindig az eszmények világának örök érvényességét hirdetik, mert ezt is kell „hivatalból" hirdetniök. A „védekező érzék" kettős célú: egyik célja az, hogy az emberpalánta titokzatos, belső világa zavartalanul fejlődhessek önmagában az egyik legnagyobb, de legtragikusabb eszmény, a „sui juris"-ság felé, másik az, hogy a sui juris-ság felé vezető, hatalmas szakadékokkal megszabdalt út élményei bázisul szolgáljanak a fejlődőnek az önálló ítélkezésre. És mennyi „önálló ítélet" hemzseg ebben az ifjú, fejlődő tudatvilágban! A pedagógusok és szülők legtöbbje itt hibázza el végzetesen a fejlődő lelkiismeret irányítását. Struccpolitikát folytatunk legtöbben az ébredő életnek ezekkel a hatalmas megnyilatkozásaival szemben. Nagyon egyszerűnek hisszük és valljuk az emberformálás tudományát és minduntalan elfelejtjük, hogy a lélek fölényes uralmának biztosítása olyan mélységes probléma, hogy Krisztusnak ezért kellett meghalnia. Mert ha igaz volna sok papírospedagógus és filantropista álma, hogy t. i. elegendő a válság szakadékaiban egy-egy felvilágosító szó, egy-egy hibanyesegetés, egy-egy jó irányba terelés a magas célnak elérésére, akkor méltán a legegyeszerűbb mathematikai feladat volna a mienk. — Ha a mathematikai levezetést elhibázom, elegendő a plus-minus jeleknek korrigálása, elegendő a helytelen mozgások helyes mederbe terelése és csend és rend lesz a levezetések és okoskodások birodalmában. De hogy magyarázzuk meg akkor annyi szülőnek, annyi pedadógusnak keserves csalódását? Hát nem az-e életünk fő-fő szenvedése, hogy anynyi intés, figyelmeztetés, nyesegetés, irányítás, büntetés ellenére is külső engedelmességet tudunk legtöbbször kikényszeríteni? A külső engedelmesség mögött félelmesen húzódik meg egy-egy hátraszegett nyak, egy-egy dacos, lázadó tekintet. Mindakettő annyit jelent a fejlődő lelkiség száznyelvű birodalmában: Cogito, ergo sum. Non serviam. Súlyos ügyek ezek és éppenséggel nem tűnnek el azzal az előkelő állásfoglalással, hogy jól esik őket észre nem vennünk. Valahogy fonák dolog esik meg velünk: hiszünk a magunk és szavaink szuggesztív erejében minden áron. És éppen azért, mert a magunk erőiben szinte vakon bizakodunk, fölcsattanunk, valahányszor a valóság tényei meredeznek elénk. A valóság pedig azt mutatja, hogy az irányító szó csak a felületeit hasogatja fel a válandó ember tudatvilágának. A szónál jóval hatalmasabb erők kellenek hozzá, hogy megnyíljék a tudat mélye. S a tudat mélyén meginduló csírázó folyamatnak megint ezer öntő-