Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

46 hogy kell egyszerűen, világosan, nemzeti zamattal és szellemességgel előadni akár a legelvontabb igazságokat is. De van egy, amit a franciáktól sem tanulhatnánk meg soha. Mi ez? A magyar nyelvnek valamilyen csudálatos szemléltető ereje, a magyar szavak gyökeres földíze, földszaga, gyökeres vérrel és élettel megteltsége. Nem sújtásos magyarságot értek ezen, nem a Falu rossza-béli tirádákat és pántlikákat sürgetem. Dehogy! Annak a folyamatnak lélekszerű mélységben való folytatását, amelyet néhai Apáti profeszor a kolozsvári egyetemen megkezdett. 0 a magyar tudományos nyelv magyarságát abban látta, hogy intenzív helyett intenzívust, pozitív helyett pozitívust, klór helyett klórumot stb. mondunk. A tudományos nyelv magyarsága azonban nem ebben van. Sokkal mélyebben. Ott van, ha valaki a tudománya rendszerét egészen átéli és magát egy kedves, magyar gyermektársaság előtt nem tudományosan képzett filológusnak, hanem magyar apának gondolva, magyaros szívvel, magyaros lélekkel, magyaros világosfejűséggel tudja előadni a legkörmönfontabb problémákat is. Tempóját nem filologus akribia diktálja, hanem a nevelő élet; anyagmennyiségét sem a tudományos teljesség inspirálja, hanem az előtte ülők kora, érettsége, gyakorlati életszükségletei; az az eszmény, melyet beszélésekor és magyarázásakor maga előtt tart, nem az lesz, hogy valamennyien pompás képzettségű filologus-palánták legyenek a nevelendők, hanem az, hogy a tárgy absztrakcióinak a lényegét valamennyien jól megértsék, jól begyakorolják s aztán evezzenek rá az élet, a gyakorlat vizeire: ha latinosak, akkor gyakorolják magukat sokat az auktorokon, ha matematikusok, sokat a példákon, ha biologusok, akkor sokat a gyakorlati feladatok megoldásán. Megint gyökeres magyar sajátság ugyanis az, hogy sokkal ügyesebbek vagyunk a gyakorlásában, mint az elméletben. És ha valaki igazán érti gyökerünket, az a gyakorlati készségbe avat belé bennünket minden erejével; az elméleti hozzávalókat saját magunk a gyakorlat útján mindig kitaláljuk. Hogy az itt megpedzett belső szerkesztési elveken kívül külsőben, ábrában, színben, skémákban mit érhetnénk el arra nézve, hogy könyveink valóban remekei legyenek az egyszerű, a rövid, a velős és magyaros esztétikai egységeknek, nagyon messze vezetne. Ha ezek az itt fölvetett eszmék csak annyit érnek el, hogy meggondolkoztatnak egykét magyar pedagógust és hozzásegítik a magyar pedagógiai köztudatot csak egy szemernyivel is ahhoz, hogy egészséges hullámverése támadjon benne a mélyebbre ható és életre való eszmélkedésnek, elérték a céljukat. Az a centrális gondolat vezette az írót, hogy a magyar tanárt segítse kilendülni, ha ugyan már eddig is ki nem lendült belőle, abból a valamikor nagyrataksáit, de igazán kétes értékű magasságból, hogy azért higgye magát különbnek a tömegnél, mert tudományból és a tudománynak él. A tanárság legtöbbje elvéti itt a dolgot: össze-