Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

45 alkotásnak is. Nincs nehezebb probléma, mint a mondatszerkesztésnek művészi, magyaros, szemléletes módja tankönyv számára. Az összetett mondatok túlságos kultusza tankönyveinket igen nehéz olvasmányokká teszi. Ennél fogva olyan segédeszközök, melyek telve vannak nagy és mély tudománnyal, de semmi fogalmuk nincs arról, hogy a lélektani pozitív vizsgálatok már régen eldöntötték, mit bír meg a figyelem a 10, mit a 12, mit a 14 stb. éves tanulónál s mennyi fogalomfelvétel szünteti meg a feszültségét. Arról is pozitív képünk van lélektani alapon, hogy más nemzetek pszichéje a velük született hajbandóság szerint máskép működik gondolkodás közben s az a legkisebb fáradoztatás, ha ezeket a faji, ezeket a velünk született hajlandóságokat mindig és minden körülmények között tekintetbe vesszük. A német például esztétikai gyönyörűségét leli egy pompásan megépített összetett mondatban, ha mondat lényegéhez lépcsőzetesen emelkedem fölfelé; a lényeget előbb megkerülöm, a lényeghez vezető útat megvilágítom, a lényeghez juttató terrasz-szerű lépcsőkön, a körülményeken el-elmaradozom. A magyar éppen ellenkezőleg a lényeget akarja mindenekelőtt látni, hallani, érteni és ha a lényeggel tisztában van, akkor szívesen kerít időt a körülmények megértésére és tisztázására. Éppen ezért tartja a német gondolkodást kiállhatatlannak, köntörfalazónak, szőrszálhasogatónak s hatalmasan megbosszantja őt ez gondolkodás, ahelyett, hogy felüdítené. Ha tankönyveinket stílus, mondatszerkesztés szempontjából vizsgálom át, még a szakaszolásnál is siralmaabb eredményeket találok. Nem azért, mintha tiszteletreméltó tankönyvíróink írni nem tudnának, hanem azért, mert senki nem hívta fel a figyelmüket arra, hogy a germán tudományos kultúra éppen a magyar gondolkodásnak egyszerű előadásában nyomott agyon bennünket. Szeretném itt bemutatni az a lélektani gyűjteményemet, melyet tankönyvek taulmányozása közben ennek az állításomnak megvilágítására szedtem össze. Alig van könyvünk, amelynek természetes, magyaros volna a tanítónyelve, ép volna a gondolatrendje és legkevesebb fáradoztatással dolgozó a mondatszerkesztése. Akad mondat nem is egy, amelyben 5—6 teljesen új fogalom k^rül terítékre olyan fokán az ismeretszerzésnek, mikor egy órára sem volna szabad 5—6 fogalomnál többet feltálalnunk. Tankönyvíróinknak megvan a hivatalos stílusuk, benne kevés, vagy semmi magyaros íz, magyar szemléletesség, magyaros zamat, magyaros gondolatrend s magyaros megépítettség. Olyan ez a stílus, mintha legtöbben magyar mivoltukban át sem élték volna soha azt a végtelen gazdaságú tudományanyagot, amelyet előadnak. Innen van aztán, hogy a legtöbb tankönyv nem azt az érzést kelti a tanulóban, hogy élet zúg a sorai között, hanem azt, hogy nagy fenék-kerítéssel előadott, pallérozatlan absztrakciók szomorú, vigasztalan tömegével állunk szemben. Ebben a tekintetben óriási nyeresége volna a tankönyvirodalmunknak, ha íróink elzarándokolnának nemzeti iskolába a franciákhoz! Itt megtanulhatnák,