Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

44 kapcsolatoknak, egyszerű, átlátszó esetekből indulva, soha ismeretlen lépést belé nem keverve, mindig logikusan, mindig okos ismétléssel* mindig erőszakoltság nélkül való, szükséges szókincset feldolgozó műmondatokkal. A lépéseket folytatnunk lehetne és kellene az egész nyelvtani anyag feldolgozására végig, hogy megláthassuk, micsoda műgond és pontos elképzelés kell egy olyan gyakorlati nyelvtan és olvasókönyv megépítéséhez, amely arra tart számot, hogy egész, eleven szemlélet, mindenkit megmozgató esztétikum legyen. De sem hely, sem idő erre a munkára nincs. Itt csak még egyszer azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a fölvetett gondolatok nyomán igyekezzünk megmagyarázni, micsoda lélektani okai vannak a sok sikertelenségnek abból a szempontból, hogy az esztétikumnak, az ember anyanyelvének érvényesítését annyiszor figyelmen kívül hagyjuk! De nincs talán egyetlen terület sem, ahol akkora árvaság mutatkoznék az esztétikum érvényesülésében, mint tankönyveink terén. Nem azért, mintha tankönyveink külső kiállítása, tördelése, nyomása nem volna csínos, sőt itt-ott luxusos. Nem. Aki figyelemmel kísérte e fejtegetéseinket, az tudja, hogy esztétikumon első sorban a szemléletességnek és fölépítésnek azokat a belső törvényeit sürgetjük, melyek nélkül nincs kerekség, nincs egység, nincs a megépitettség megérzése. Az épület valóban nem lehet szétfolyó, ismétlő, nem lehet szószátyár, nem lehet anticipáló, nem lehet ferdülő, nem lehet bonyolódott. Az épület első sorban is számot vet az anyaga minőségével és azt, hogy milyen magasra és milyen terjedelmesre szabjuk, nemcsak a mi szándékunk dönti el, hanem az az anyag is, amelyből felépítjük. Ilyenformán van a jó tankönyv ügye is. A jó tankönyv alaprajza egyszerű és szemléletes; tagolása természetes; nem erőszakosan elaprózott; fejezetei mérsékelt hosszúságúak, hogy az ismétlés könnyen és időt tekintve is körülbelül egyforma ütemekben történhessék; cikkei kerekek, egységesek, sem nem köntörfalazók, sem nem körmönfontak, sem nem szószátyárok; szakaszai megszerkesztéséhez kell a legnagyobb művészet. Pedig éppen a szakaszolásban van a legtöbb baj: öt-hat gondolat összezsúfolva egy szakaszban nem ritkaság; a gondolatok a szakasz elején és végén kereszteződnek, közepén előrelendülnek, ami onnan van, hogy egy közlető gondolat nem arra helyre került, ahol lennie kellene; a szakasz elején, vagy végén olyan gondolatszilánk lógadoz, amely nem átvezető, nem is befejező; a szakasz közepére nem a centrális gondolat- és szemléletérték kerül, ennélfogva az az érzése a szakaszolvasónak, hogy itt nincs valamilyen élesen látott és biztosan megkörvonalazott lényeg. A szemlélet elvész a sok előkészítő, vagy követő absztrakció súlya alatt. — Természetes, ha a szakaszolás hibás, igen nagy hibái vannak a mondat-