Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

40 kettőzéséről, arról t. i., hogy mégis csak el akarjuk érni azt is, hogy fiaink a gyakorlati beszélgetést is elsajátítsák az iskolában. Kár volna, mondom, formulába önteni a célmegkettőzést, mert a megkettőzés végzetes kapkodásra bírja a tanítót és tankönyvírót, már pedig a magyar iskolának fönebb említett és eléggé soha nem hangsúlyozható különös nehézségei miatt senkinek sincs nagyobb szüksége megingathatatlan szilárdsággal kitűzött egyetlen célra, biztos és kipróbált tömegmódszerre, kötött marsrutára, mint a magyar tanárnak és magyar tanulónak, mert hiszen záros határidőn belül legalább is háromszor olyan nehéz feladatot kell megöldaniuk, mint bármely európai tanárnak és tanulónak és így veszteni való idejük egy csöpp sincsen. De meg azért is kár volna a cél egységét elhomályosítani, mert itt is az életnek az a csudálatos paradoxona érvényesül: qui nimium docet, nihil docet, aki sokat markol, keveset fog; ha biztos egyenességgel törünk az irodalmi cél felé, s ha ezt a feladatot a lehető legjobban megoldottuk, akkor a gyakorlati nyelvkészségnek is akkora, olyan mélyről fakadó ingerét tettük a lélekben uralkodóvá, amekkora készségeket az a bizonyos 300—600 szavas állandóan variáló gyakorlati beszélgetés sohasem adhat. Valóban: az iskolai tömegnyelvtanítás állandó ösztönzője nem lehet a gyakorlati cél, mert hiszen a gyakorlati cél a gyerek életében sohasem lehet élmény, sohasem lehet szuggesztív erő, hanem csak engedelmesség, amelynél fogva szülők és idősebbek álláspontját praktikus alkalmazkodásból — mennyire hozzá van ehhez szokva! — elfogadja. Élmény, amely szárnyat ad, fantáziát gyújt és akaraterőt biztosít, csak az a szépség lehet, amely az új és ismeretlen világokat, csudálatos, tarka életdarabokat hozó klasszikus és modern auktorok sorai között nyílik meg a számára, ha valóban értjük a módját, hogy ez a szépség a splendor veri legyen, azaz ragyogjon és világítson. Bizonyos ennélfogva, hogy el kell takarítanunk az útból mindazokat a nehézségeket és zavaró mozzanatokat, melyek útjában állanak a pillanatról pilalnatra születő szépségnek. Ez a munkánk negatív része. Aztán valóban gondoskodnunk kell a szépségek igazi kidomborításáról. Ez a munkánk pozitívuma. Legzavaróbb mozzanat a szépség kidomborításának útjában az, hogy még most sem vagyunk vele tisztában, hogy mi a különbség a filológiai nyelvtan és a gyakorlati nyelvtan közt, mennyi nyelvtan is szükséges ahhoz, hogy a nyelven való auktor-olvasás különösebb nehézségekbe ne ütközzék. A másik: nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az a szókincs, amelyet okvetlenül el kel sajátíttatnunk, hogy nyugodtan olvastathassunk, hogy egy-egy óra olvasmánya ne töredékeket, hanem esztétikai egységeket adjon és így valóban örömeket fakasszon. Nevezzük a szókincset zsinór-szókincsnek és az élet és gyakorlat alapján mondhatjuk, hogy elsajátítása okvetlenül szükséges