Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

89 ismeretlen szó, mint az ég sátorán a csillag. Az élet tehát áttolta a preparáció rémét és ugyancsak szervetlen szótanulás szükségességét az irodalmi olvasás, a felső osztályok világába, ahol a Tanterv és Utasísítás irodalmi élményeket, azaz esztétikumot sürget — nagyon helyesen ! — s ezzel a roppant túlterheléssel vagy az állandó puskázás, vagy a teméntelen küzködés veszedelmébe sodorta belé éppen a leglelkiismeretesebb tanulókat. Mert az mégis csak lehetetlen, hogy németből akárhányszor 40 szót kell kipreparálni és megtanulni, latinból ugyanarra a napra megint negyvenet, görögből ugyanannyit. 120 szó kipreparálása még a leggyakorlottabbaknál is horribilis időt jelent. A kísérleti lélektan pedig pontosan számot ad róla, mennyi idő kell 120 szó megtanulásához. De ne felejtsük el, hogy a kísérleteket nem magyar, hanem olyan tanulókon végezték, akiknek szókincse, nyelve, nyelvszerkezete vagy közvetlen közelében áll a klasszikusoknak (francia, olasz), vagy legalább is százszor közelebb van hozzájuk, mint a magyar. Ha kísérleteket végeznénk a magyar diákkal is, hogy mennyivel többet kell vesződnie, míg a német, latin, francia szókincs vérévé válhatik, megrettennénk, hogy mit követelünk tőle: el kell végeznie a nyugateurópai iskolák anyagát, klasszikus és modern nyelveit 8 év alatt annak a magyar diáknak, akinek anyanyelve, szókincse, nyelvszerkezete finnugor és török, aki európai kis nemzet fia lévén, köteles ezenfelül megtanulni az európai nagy nemzetek nyelvét legtöbbször olyan nagy tömegeket mozgató osztályokban, amilyen tömegekről sohahasem álmodott a boldog Nyugat s olyan elemi iskolai előkészítés után, melynek hiányosságain a jelenlegi kultuszminiszter úr százkezű Briareus-munkájával iparkodik hála Istennek segíteni. Ezek a szomorú tünetek. Lássuk már most azokat az alapelveket, amelyeken a tünetek alapokainak gyógyulása lehetséges. Mindenekelőtt világos, hogy ameddig Homérosékat, Vergiliusékat, Horaciusékat, Tacitusékat, Teli Vilmosékat, Hermann und Dorotheáékat, clZclZ ci klasszikus és modern auktorokat ki nem iktatjuk az iskolából, addig a tények elvitathatatlan ereje szerint az a hallgatag álláspontunk, hogy nem a gyakorlati élet egyszerű hasznosságát, hanem az irodalmi élet magasabbrendű szépségeit, vagyis a népek és nemzetek életjeinek sajátos esztétikumait tartjuk olyas ingereknek, melyek az akaratok legmélyeit mozgatják meg arra, hogy a nyelv filologiai nehézségeit valamilyen módszerrel leküzdjék a vállalkozók. Ma már nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is világosan erre az álláspontra helyezkedtünk: hiszen jól tudjuk, hogy a szövegnek szépségi, nem pedig grammatikai leltári értékük van, mint a régi iskolában. Ezt a szépséget valóban sürgetjük is: hiszen aránytalanul többet, összefüggőbbet, szemléltetőbbet, azaz szebben és szebbet olvastatunk ma, mint tegnapelőtt. Kár is volna ezt az igaz szempontot elhomályosítani olyas eljárásokkal, mintha mégsem akarnánk férfiasan lemondani a cél meg-