Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

84 tézisét velem és általam kell megalkotniuk. De ha az óra-egységek nem voltak szerkezetszerűek, az összefoglalás rendszerint vagy nem sikerül, vagy gyarló bevéső ismétlés lesz belőle mag, szempont, alá- és mellérendelés nélkül. És ugyan miért irtózik a legtöbb tanár az összefoglalásnak ettől a valóban intelligens, valóban konstruktív módjától? Azért, mert ez a munka alapjában véve művészi, mély konstrukció, amelyre sok-sok példát kellett látnia minden pedagógusnak, hogy ő maga is átvigye az életbe a példán tapasztaltakat. Ilyen példákat pedig jóformán soha nem látott tanulmányai folyamán. Azért múlhatatlan ügy, hogy a tanárképzés folyamán legalább egy év, a befejező szánassék arra, hogy áttekintse a katedrára lépő a középiskolában előadandó egész anyagot, még pedig osztályok szerint, módszeres feldolgozásban. A módszeres feldolgozásnak nemcsak a feldolgozás módja lesz a lényege, hanem a feldolgozás, ciZciZ E kiválasztás is: mennyit kell egy-egy órán felölelnünk, hogy esztétikai egységeket lássunk magunk is, adjunk magunk is; hogyan kell a felölelendő anyagot elrendeznünk, hogy az valóban csontrendszer legyen és a zárt egység gyönyörűségét keltse föl. És végül az indukciónak és dedukciónak ezer zavart és különösen a fiataloknál ezer kétséget és ingadozást mutató módszereiben is biztosságot kell teremtenie: gyakorlati, biztos érzéket kell kifejlesztenie a jövendő pedagógusban az iránt, mit indukálhat az esztétikai egységek veszedelme nélkül a tömegtanítás teljes sikerének reményében s mit és hogyan kell dedukálnia, hogy friss és meg nem fáradt figyelem vegye föl az esztétikai egységek vonalvezetését. Természetes, hogy az egész anyag áttekintése és áttekintetése a fontos s enélkül a biztos és kristályos látás nélkül kész veszedelem bárkit is a katedrára rászabadítani: nem egy tanárnak tragikus összeroppanása ott kezdődik, mikor elveszik a részlettudományában, a tanítványai valóságérzéke fölmondja a szolgálatot és így egymás kimondhatatlan keserűségére, a sikertelenségek és félsikeerk állandó tudatától üldözve rójják szomorúan a tanulás, tanítás napjait; hangulatuk csöndes elnyugvás a tények változhatatlansága előtt, osztályozásuk szeszélynek és a többiek szuggerálásának szomorú eredménye, mely abból az érzületből táplálkozik, hogy hiszen úgyis mindegy minden: mundum non reformabis. De menjünk még kézzelfoghatóbb tényekre. Tekintsünk meg például egy magyar olvasmánytárgyaló órát. Az órának a feladata, hogy meleg hangulatokat ébresztve csöppentse bele a megtárult szivekbe az olvasmány lelkét, a szereplőknek magyar életből fakadó eleven egyéniségét, azt a csudálatosan szép eleven tudatot, hogy az életnek, s így a magyar életnek minden kis darabját — hiszen minden olvasmány egy darab magyar élet! — élő emberek gyúrják s ezek az emberek olyan színesek, tarkák, mélyek, változatosak, mint maga az élet. Gyurakodá-