Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

31 ságra, mint hogyha az embarras de richesse következtében a fától nem látja az erdőt. Különösen áll ez a magyar hallgatóságra. Hiszen a magyar mondatszerkesztés törvényei világosan mutatják, hogy a magyar psziché számára mennyire tűrhetetlen minden olyan gondolatelrendezés, amely a körmönfontság, köntörfalazás bélyegét viseli magán. Körmönfontság jelentése valami finomkodás, szőrszálhasogatás, aminek csak legritkább esetben van helye, ott és akkor, mikor valóban szükség van rá; hiszen az ostornak majd minden részét általában az újjperecen fonják, az ujjperec tartja a fonalat akkor is, amikor a telenget, akkor is, mikor az ostor derekát, akkor is, mikor csattogóját remekelik; csak egy része van az ostornak, amelynél körömre veszik a megfonandó fonalat, ez a sudár; az ostor lényege tehát nem körmön, hanem ujjon fonódik; csak befejezése, a sudár az, amellyel megadjuk a módját az egésznek, így hát ezt fonjuk a körmön. Körmönfont mondatszerkesztés, körmönfont gondolatelrendezés ennélfogva ellenkezik a magyar esztétikum főjellegével, amely ott ugrat csupán, ahol gödör van, jól látja a lényeget, jól aláhúzza és ki is emeli ezt, a részeket pedig úgy rendezi el a főgondolat mellé, hogy a főgondolat világossága, ragyogása ne szenvedjen semmit. A magyar elrendezés világos és szobrászszerüen plasztikus (Arany!), a magyar alapérzület csudálatosan tárgyilagos, azaz még legmelegebb megnyilatkozásaiban is átizzanak rajta a faj fundamentális életigazságai s számos hősi gesztusa és véglete éppen abból érthető, hogy ebből a gyakran hűvösnek látszó atmoszférából egy pillanat alatt lendíti ki a kényszerítő életsors. Ennélfogva különösen a magyar tanár minden órája a különösen magyaros esztétikum bélyegét hordozza magán. Itt a lényeglátás és a részek helyes elrendezése az uralkodó csillagzatok és mikor magyar embertömegek megnyeréséről van szó, teljesen célra nem vezető eszköz arra az a bizonyos „köntörfalazás", amely annyira sajátossága a semmiben nem bízó, mindent végigtapogató és mindennek egyformán nagy súlyt és egyformán nagy jelentőséget tulajdonító germán „filologus" szellemnek. Ez a szellem mindenütt „ugrat". Ez persze nem annyit jelent, hogy filologiára nincs szükség. Nagy szükség van rá. De magyar észjárás szerint minden filologizáló részletmunka csak akkor tarthat igényt általános és megkapó érdeklődésre, ha már kikelt az íróasztalok fiókjából, ha már megérett arra, hogy szintézis legyen, vagyis a jól elrendezett részek egy mag körül kristállyá verődtek, azaz esztétikum is lett belőlük. Az óra esztétikai egysége azért is nehéz tudomány, mert bármennyire elrendezte is a tanár mondanivalóját, mikor magyaráz, állandóan fenyegeti az a veszedelem, hogy többé-kevésbbé figyelők, vagy figyelésbe megfáradtak széjjeltépik ezt a gyönyörű szövedéket. Helyesebben talán úgy is mondhatnám az ügyet, hogy a tanár kényszerül l