Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

29 semmiféle idő számára. De Krisztus is csak akkor gyújt, ha esztétikummá, azaz konkrét eszménnyé változik a nevelő lelkében; akkor rendít meg, ha a lélek mélyén élő szintetikus valóság. — Erényeiről és felségéről ezren írnak, beszélnek és prédikálnak. De légverdesés minden írás, minden beszéd, minden prédikáció, amely olyan lélekből fakad, melyben nem él elevenen Ő, a konkrétum, a szintézis, az eszmény. Ez az eszmény átadásának is a titka. Ugyanis akkora szuggeráló ereje van átélt eszményeknek, hogy az eszményátadó az átadás pillanatában nem lehet csak filológus, aki tárgyáról magyaráz, aki tárgyát szétszedi és felboncolja, hanem Mózes, aki a csipkebokor előtt saruit már le is vetette. Itt hibáznak az eszményátadók nagyon sokszor: rideg objektivitással állunk szemben az eszménnyel, amely nincs bennünk, de hivatalból szeretnék elhitetni, hogy bennünk van. A rideg objektivitás tökéletes boncolást, magyarázatot végezhet: kijelölheti a tárgyat, felbonthatja részeire, még filologus pontossággal a részeket is megvilágíthatja. De akiben eszmény él, még e legridegebb boncolás szakaszait is (mert hisz szükség van őrájuk is az átadásnál!) áttöri az esztétikum szintetikus jellege, átragyogja fénye, átizzítja melegsége. Elég egy durva szó az átadásban, hogy kipattantsa az eszményről csak prédikáló, rideg filologust. Elég egy erőszakos, ideges, igazságtalan kirobbanás, egy gúnyos megjegyzés, egy őrmesteres megtáncoltatás s már vége van ennek az esztétikai folyamatnak, amely az élő eszményből csorog és úgy csorog belé a tátogató lélekbe, hogy benne is gyökeret verjen ettől a jóságos esőtől az eszmény. Sőt elég az eszmény támogatására leadott egy üres tiráda is, hogy a hallgatóságom akarata és érzülete ellentmondjon ennek az eszménynek: mert az eszmény esztétikum, egész életünk anyanyelve és gyökeres igénye. Mentől hangosabbak és virágosabbak tirádáim, annál biztosabban megérezhetem, hogy nem szintéziség, azaz lelkem gyökeréig rendültem meg, csak tirádázom. A tiráda mindig azt mutatja, hogy csak saját szavaimért, nem pedig eszményeimért élek és lelkesülök. Végig lehet úgy tapogatni a nevelés minden mozzanatát s mindenikben, megtaláljuk az esztétikumnak kényes, finom, szubtilis mozzanatait. Itt még csak azt akarom kiemelni, hogy minden rendű és rangú tanítással foglalkozónak egyik főgyarlósága a növendékekkel szemben olyan könnyen fellépő hatalmaskodás (sokszor a legjobb, legfegyelmezőbb, legbölcsebb aktusnak tűnik fel!) azért tűrhetetlen és visszataszító, mert egy természetellenes akcentus megszünteti a folyamat esztétikai egységét, tehát a folyamat stílusát. Melyik ez az akcentus? A nevelő fizikai erejét és helyzeti energiáját dobja bele a serpenyőbe ott is, akkor is, ahol és amikor ez a helyzeti energia stílusrontó. Ahol nevelés van, ott alapjában véve eszmény eszményi úton csorog a lélekbe s ezt a folyamatot soha nem zavarhatja meg a rideg fizikai erők munkába-