Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

28 mert nem statikus, hanem dinamikus, összesűrített életnek is mondják, pedig nem is annyira összesűrítés, mint inkább megkötése az ihletnek: ez természete szerint, érzés lévén, terjengeni kíván, itt azonban az a csudálatos szépsége, hogy terjengés helyett hatalmasan fegyelmezi magát: sokmindent elhagy és csak azokat az élet jeleneteket választja ki, melyekben a szó tettértékü. Ilyen jelenetekkel is tele van az élet: a szavak itt nem logikai útjelzők, hanem repedések és robbanások. Bennünket az aktív szépség azért érdekel különösen, mert paradox: öszeomlás, és mégis épület, veszteség és mégis nyereség, bukás és mégis fölemelkedés. A dráma, még ha tragédia is, mindig valóságos épület: a katharzis egyik alkotó eleme éppen az, hogy az élet éppen az ábrázolás szerint sokkal mélyebb, minthogy az okoskodás rámájába bele lehetne szorítani. „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes!" — ez a drámának, a tragédiának, a katarzisnak alapigazsága. Az igazság pedig épület itt, az aktív szépség épülete. — S az aktív szépségnek igen nagy szerepe van a pedagógiában. A pedagógiában ezek az itt szemügyre vett igazságok mázsás súlyúak, mindenekelőtt azért, mert a pedagógia lényege szerint az akaratok megmozgatásának és megnyerésének a művészete egyrészt az ethikai, másrészt a logikai igazságok érdekében. Amazt nevelésnek, emezt oktatásnak hívjuk s ha igaz, amit az esztétikumról, mint anyanyelvünkről mondottunk, akkor a nevelés-oktatás legmélyebb határait ezen a területen kell keresnünk. Tudjuk, hogy a nevelés-ben eszményeket állítunk a nevelendő elé. Ámde az eszmény gyökeres esztétikum: olyan formába remekelt igazság, melyet ihlet hozott létre, amely ihletet is fakaszt az átélőben anynyira, hogy ez az ihlet arra készti az eszményátélőt, hogy az eszményt beleépítse életébe. Röviden: az eszmény remekbe öntött igazság, melynek gyökeres alapigénye, hogy milliókban éljen s milliókat késztessen remekelésre. Az ethikai eszmények (jóság, igazságosság, stb.) merő abstrakciók, tehát nem akaratmozgatók és erkölcsileg kényszerítők mindaddig, amíg konkrét, azaz esztétikai jelleget nem öltenek fel: nem a hősiesség dobogtat szívet és készt akaratot, hanem Zrínyi, nem az igazságszomjúzás mozgatja meg elhatározásunkat, hanem Szókratész, nem a nagylelkűség ragad magával, hanem István vértanú. Hősiség, igazságszomj uhozás, nagylelkűség, ellenségszeretet, kitartás, merő fogalmak és esztétikummá kell válniuk, hogy ragyogjanak, késztessenek és vérembe épüljenek. Mivel pedig hivőnek, hitetlennek el kell ismernie, hogy Jézus Krisztus tartalmaz személyében minden embererényt, gyermekkora egyszerű bájosságától kezdve a szeretetből megfeszülés paradox magasztosságáig mindent: azért el kell ismerni, hogy Őnála senki nem adhat magávalragadóbb eszményt semmiféle kor,