Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

27 tetlenség, már pedig éppen; a kitöltetlen részek adnak a szemlélőnek ráérőt, pihenőt és átfogó szemléleteket. Az alárendelés is, a mellérendelés is tipikus térkitöltések, helyesebben az osztatlan tér oszlódásai. S ha igazán logikusok és helytállók, mindig fölfedezhetjük bennük a szerkesztés törvényét, a stílust: egyiknek az az alapgondolata, hogy lezárjuk vele a térrészeket, mert erős figyelemkoncentrációt kívánunk egyetlen tárgyra, a másiknak pedig az, hogy nyílt és érdekes teret teremtsünk a gazdagon csörgedező fantázia számára. Megsétáltatjuk, hogy alkalomadtán szorosra kössük. A zártságnak és nyíltságnak, a mellé- és alárendelésnek ez a folytonos és következetes váltakozása egy igen érdekes tényre hívja fel a figyelmünket. Arra t. t., hogy a legmagasabb fokú emberi szépség nem a nyugalmas, a statikus, hanem az évülő, a dinamikus szépség. Az esztétikában a szépség objektív határozmányai közt változatosság, érdekesség néven emlegettük ezeket a tulajdonságokat, de talán elmostuk őket egy kissé. A szépséget ugyanis majdnem mindig mint statikus egységet vettük szemügyre pl. egy-egy szobornál, egy-egy képnél s ugyancsak meg voltunk zavarodva, ha esztétikai fejtegetéseinket az akciós, a szemünk láttára kifeslő, épülő szépségre, pl. a drámára, szonátára, szimfóniára kellett alkalmaznunk. Pedig a legnagyobb és legmélyebb szépség éppen az épülő, a dinamikus. Ennek a magja mindig valami paradox, valami hihetetlen: ki hinné, hogy a szépségnek akkora teljessége, mint Bánk, darabokra zúdódhatik, mint a cserép? Ki hinné el, hogy a fölséges Bánk ereje és a cserép ereje egyveretű? Ez a gondolat az épülő szépség sodrából a maga meztelenségében kiemelve nevetséges ostobaságnak látszik. Bánk olyan nemes, olyan biztos paripa, akinek célbaérésére minden játékos minden vagyonát teljes bizonyossággal föltette volna. De íme, a hatalmas akció a szemünk előtt bogozza ki a biztos nyereség biztos tudatából a bukás szálait. Előttünk sodródnak ezek a szálak egyre biztosabb hurokká, előttünk veszti erejét rohamos gyorsasággal a legnemesebb versenyparipa s már-már megtorpan. Vége. A sorsnak ez a paradox járása akcióba foglalva, épületté, azaz egy darab életté összesűrítve fölségesen szép. Mi teszi széppé? Az a kettős akció, mely a színpadon is, de bennünk is folyik. Amaz egy paradoxont vezet le előttünk fájdalmas megilletődéssel, emez átéleti velünk az épülő szépségnek megrázó folyamatát. Színpadon is, bennünk is eleinte a biztos siker tudata ujjong, aztán meginog; a megingás egyelőre csak olyan, hogy szót sem érdemel; de a sejtelmes bukás hollószárnyai csakhamar fejünk fölött lebegnek s az Áté egyre feketébben rajzolódik az égre; talán még egyszer megcsillan egy kis reménysugár, hogy annál feketébben teljesedjék meg a paradox fátum. Ez a szépség a küzdelem aktív szépsége, az épülő szépség. Azért kettős, mert a színpadon is, bennünk is élettörténés folyik; azért aktív,