Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

22 kor, ha a természetüknek különösen megfelelő tennivalót kapnak a fizikális világban, szinte automatikus boszorkányossággal végzik a munkájukat, szinte legelnek és ugrándoznak, mint a báránykák a hímes réteken, sőt népies nyelven szólva azt mondhatnám, hogy szinte bukfenceket hánynak örömükben: hiszen máskor annyi, nem egészen az ő természetök szerint való munkát kell elvégezniük. A szemnek hányszor a tapintás funkcióit kell vállalnia. A fül hányszor helyettesíti erőlködve a szemet. A tapintás hányszor mozog abban a limes-világban, amelyről egyelőre senki sem tudja, hogy melyik funkcionárius számára teremtett s az ő sajátságosan általános pozíciója szerint meg kell emésztenie ezt a világot is. A periferikus felfogó állomásoknak, (majdnem vevő-készülékeknek neveztem őket.) ez az öntevékenysége, amely a biologiai képességeknek maximumát tapasztalja fáradság nélkül, azaz játszik, csudálatos módon fölszabadítja azt a nagy, hatalmas, metafizikai ágmset is rabbilincseiből, akit léleknek nevez az ember, s akinek a működését a hétpecsétes titkok saisi fátyla takarja. Csak azt látjuk, hogy a periferikus, még pedig akár extra, akár intraperiferikus vevőkészülékek játéka olyan teremtő munkára sarkallja a lelket, hogy a fizikális világba fölvett esztétikai egységeket megfogja, átgyúrja, szétvagdalja, újra és újjá egyesíti és buborékszerű kis hangulatigazságocskáktól föl egészen a legmélyebb és legmagasabb metafizikai igazságokig, mindent ki tud verni ezen a hangszeren. Sőt nemcsak egyes igazságokat láttat meg: le tudja mintázni egy-egy ihletett pillanatában az életnek lényegét és keresztmetszetét, vagyis azt, hogy néha, sőt többször igen, mint nem, ellentét származik a vallott és a tett igazságok között: ilyenkor recseg-ropog egy-egy embernek, egy-egy családnak piszlicsár kis életkéje és a vallott igazság meg a tett igazság küzdelméből tisztázódik: melyik a kettő közül az abszolútum, vagy tisztázódik, hogy melyik a kettő közül, amelyet nem látott meg az indulatok hevében zavarosfejűvé változott, ember. Ez a tisztázódás is alapjában mélységes esztétikum: mélységes folyamat, amelyből a splendor veri ragyog föl. Valóban: mentől jobban megismerjük az érzékek természetrajzát, annál világosabban látjuk, hogy olyan funkcionáriusok ők, akiknek éjjel-nappali funkcióik vannak: nappal állandó ostrommal osztromolják a fizikális világot, ez meg őket, éjjel pedig látszatos nyugalomban, de szintén munkával gyűjtik az erőt. Akár így, akár úgy, de folytonos aktivitás a világuk s a nagy ágens akár ébrenlétükben, akár álomban felytonosan játszik és melódiákat ver ki rajtuk. Ez a kétoldalú aktivitás egy hatalmas élettani funkció, mely élénk mozgásba hozza a tudatnak úgyszólván teljes világát, fölveri a subconcientia riadó vak mélységeit, páratlanul intenzív örömre hangolja és teremtő önbizalom magasságára emeli az életerőket és végül belényúl az akaratindítások legtitkosabb világába. A döntésnek lebegő