Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

19 Pedagógia és esztétikum. Nem azon írók hibájába estem-e belé a cím megválasztásánál, akik az idegen szók misztikus homályába burkolódzva tudósabb színben tüntetik föl az előadásuk tárgyát? Nem adhattam volna-e írásomnak ezt a becsületes magyar címet: A szép szerepe a pedagógiában? Bizony első tekintetre úgy látszik, mintha megtehettem volna. Gyökeresebben szemlélve azonban a dolgot, meg kellett maradnom a nagyképűség látszata ellenére is az esztétikumnál. A szépség szó választása ugyanis könnyen balhiedelmet kelthetett volna már eleve is a t. Olvasókban: azt hihették volna, hogy a szépség ecsettel, vésővel, költőművészettel, zenével ábrázolt befejezett és talán már remekeknek is fémjelzett alkotásait akarom tetemre hívni és a pedagógia törekvéseivel viszonyba állítani. Azt hihették volna, hogy arról akarok szólni, milyen hatással van egy képremek, szobor-remek, hang-remek, vagy költő-remek az ifjúság lelki életére s mit cselekedjünk, hogy a remekek hatását mélyebbé, maradandóbbá tévén, kultúrszükségletévé tegyük ifjúságunknak a remekség szomj ázását. Bizonyára belétartozik ez is a tárgykörömbe, de csak mint alapvető gondolataimnak a végső konzekvenciája, mint egy részleges következmény, mint az ú. n. művészeti nevelés, vagy, ha úgy tetszik ízlésre nevelés kérdése, amelyről valóságos szó- és tinta-özön csordogált már a művészetért rajongók berkeiben. Kenyérért, kedves Olvasóm, nem szokás rajongani. Aki valamiért rajong, az a rajongása tárgyát valahogyan differenciáltabb emberek finomabb, szublímisebb táplálékának tartja. A müvészetrajongók legtöbbje annak idején a művészettel akarta pótolni a vallást s bevallva, vagy be nem vallva azért akarta a művészet finom hangulataiba beléavatni az ifjúságot, hogy az ifjúság a művészet fönséges birodalomában, mely annyira hasonlíthat a mennyországhoz, valóban meg is ta-