Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

lálja a mennyországot, úgy azonban, hogy arra a másikra ne nagyon legyen gondja. Ismerjük ennek a felfogásnak filozófiai gyökereit, az eredőhelyét, láttuk erővonalait, de láttuk gyöngéit is. Sem a művészetet nem sikerült a vallás helyébe tenni, sem az ízlésre nevelés, a művészeti nevelés kérdésének megoldása nem sikerült. A művészetrajongók ábrándjait közben pelyvává és pozdorjává zúzta az ember pokoli erőinek az a borzalmas megnyilatkozása, amelyet világháború néven valamennyien átéltünk. Azóta is dübörög a föld. Infernális erők rázzák az emberiség csigaházait, ültetvényeit, szabályos zsinórkák szerint kimódolt kőkalickáit, vagy felhőkarcolóit. Viharmadarak keringenek a levegőben s noha akad köztük optimistább is, a reális látásúak mindazonáltal valami nagy tragédia előszelét sejtik: nemcsak a Spenglerek, akik szinte fényes szintéziseket építenek már az európai kultúra oszladozófélben lévő kadaverére, hanem egy sereg igazán világos fejű, semminő idegességgel meg nem vert tudós is hirdeti, hogy dübörög talpunk alatt a föld és valami készül. Ránk szakadt a befogatlan, az irdatlan, megfékezetlen, az ismeretlen, a félelmes erők rémjáró szaka. S az az érdekes, hogy ez a korszak akkor tört rá az emberre, mikor azt hitte, hogy körzővel, vonalzóval, sróffal, dróttal és logarléccel az egész Mindenség összes erőit az ő szabályainak és reguláinak ágyába fektetheti ! Ugyan mit keresne az irdatlan erőknek ebben a földrengető korszakában a Schőngeisterei-nek és az Anatol France-féle esztétalelkületnek az a csökevény maradványa, mely művészet lényegének az impressziót tartotta, amely Gauguin-nel elment a Fidsi-szigetekre mentől primitívebb témákért, amely valósággal kéjelgett a Chat noir éjszakai megvilágítású abszintes, nyerges homorulatú orrok és butuló szemek ábrázolásában, amely a festés feladatai közül egészen száműzte a gondolatot, a tárgyat, témát, amely a történelmi festést Pilotyval és társaival együtt proskribálta, minden monumentálisnak vétót mondott s annyira ment, hogy még a kompozíciót is lényegtelennek, sőt festőietlennek nyilvánította, amely lírának tett meg mindent, a lírát pedig idegzsongásnak, vagy idegzsábának degradálta, amely a zenei kontinuumból Beethovennél, Mozartnál és Haydnnál olyan gyönyörűen kiemelkedő világnézet helyett a petyhüdt, ágaskodó, vagy már-már szakadozó idegszálaknak pillanatról-pillanatra váltakozó berregését, süvöltését, zizegését, reccsenését tette meg muzsikának? Mit keresne az irdatlan, a befogatlan infernális erőknek ebben a dübörgő világában az a felfogás, amely megfosztja a művészetet királyi koronájától, az erőtől, csontvázától, a szerkezetszerűségtől, gyönyörűséges termetétől, a részek mellé- és alárendeltségének nagyszerű biológiai törvényszerűségétől és szellemétől, lelkétől, a változatosságban is okvetlenül meglévő egységtől és ehelyett azt tanította, hogy a szépség bizonyos érde-