Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

15 tanuló nyakára, annyi társas érintkezésre, súrlódásra készteti az iskolábajárókat, hogy az a rengeteg adódó kázus könnyen kazuistává teszik a katedránülőt. Pedig nem kazuistákra van elsősorban is szükség, nem ténytisztázókra, órákszám vallatókra és igazságkiderítő eljárásokra, hanem mély gyermekismerőkre. Ezek nem rukkoltatnak fel tanúvallomásokat, mert tisztában vannak vele, hogy még a felnőttek tanúvallomásai is jórészt megbízhatatlanok a megfigyelések pontatlanságai és a szuggesztibilitás veszedelmes eshetőségek miatt, hanem ha nem látnak tisztán ma, tudnak türelemmel várni napokig, sőt hetekig. Bíznak abban a mély emberi bölcseségben, hogy Die Sonne bringt es an den Tag, vagyis bíznak az igazság kiderülésében és diadalában. Nem provokálják a hazugságnak nevezett sorskönnyítésre a botlókat és gyarlandókat, hanem átadják a processukat mély bizalommal a legmagasabb kezekbe, az isteni Gondviselésébe, aki bizonyára közbeszól előbb, vagy utóbb, ha türelemmel és bizalommal, fáradhatatlan semmit el nem felejtéssel vizsgálom az ifjúság lélekrezdüléseit. Ezek nem sokat pepecselnek a fölirottak, a rendzavarók, a veszekedők „bűneivel", nem folytatnak ezekkel a szerencsétlen kis bőrükbenemférőkkel erkölcsi és ethikai purparlékat, nem lődöznek ágyúval verebekre, nem kéjelegnek mazochista vadász-szenvedéllyel a reszketők és remegők lábösszeverődéseiben. Ott ugratnak csupán, ahol gödör van. Stílusuk nagyvonalú ezekben az aprólékos tennivalókban: a gazdákat négyszemközt világosítják fel az úri illendőség követelményeiről, ha kell tízszer is és minden figyelmeztetéskor kiemelnek valami igazán ethkiai jóhajlamot a „bűnöző" életéből, hogy önbizalmat ébresszenek benne az igazi erénymunkára. Döntésük rövid, velős, salamoni, s mindannyiszor megfürdik előbb a döntőbírónak mélységes ethikai élményvilágában, úgy kerül világra, hogy csurog róla az ethikai élmény és ez a csurgó élmény nyomódik bele a nevelendő megtárult lelkivilágába. Ennek a nevelőben lévő ethikai élménynek dús a tartalma, ezért hat. Benne van az az alapmeggyőződés, hogy a döntőbíró ismeri az ethikummá válás súlyos és rögös útját. Ismeri, hogy a komoly elhatározás az első lépés a jóra s hogy ez az épülő lelkiismeret világának legnehezebb lépése. Legnehezebb pedig azért, mert áltatni lehet ezzel az elhatározással nemcsak azt, aki előtt teszem, hanem azt is, aki megteszi, azaz önmagamat. Benne van a döntőbíró hozzányúlásában az a hatalmas tudat, hogy az önáltatásnak és mások altatásának egész nagy arzenálja van, amelyet csak az ismer igazán, akinek a fején történt számtalanszor, hogy látszatot adott valóság helyett másoknak és önmagának. De benne van annak a tudata is, hogy komoly elhatáirozás csak legritkább esetben sikerül egyszeri nekifutással: ezért nem nem vesz ígéretet, nem vesz adott szót, csak akkor, ha ígéret és adott