Katolikus gimnázium, Miskolc, 1930

12 abból, ha a társadalmi illemet összevétjük a lelkiismeret törvényeivel.. Mennyi bűne és felületessége van ezen a téren a magyar társadalomnak! Hányszor halljuk a társadalomnak szinte felhördülését a fiúk „rosszasága" miatt, mikor ezek szemtelenek, papírdarabokat hajigálnak ki az utcára csak úgy, széles jókedvükből, mikor egy-egy emeletes ház csarnokában, a lépcsős fel járaton lármásabban vonulnak, mikor egyegy önkénytelen kurjantás hangzik el, amely zavarja az idegesebb felnőttek nyugodalmát! Sőt tagadhatatlan, hogy a „rossz gyerek" hamissá bővült társadalmi fogalma szinte egy bizonyos ellenséges hangulatot teremtett a gyerek ellen az utcán, a bérházban, a parkban, szóval mindenütt, ahol a gyerek megjelenik és protuberáns vérének engedelmeskedve rakoncátlankodik. A rossz gyerek a társadalmi élet felületes szótára szerint körülbelül annyi, mint engem felnőttet békében nem hagyó, engemet zavaró gyerek. Természetes, hogy a társadalomnak ez a végzetes tévedése onnan származik, hogy nincs kert, nincs tér, nincs szabad hely, ahol a gyerek ösztönös mozgalmassága „kitombolhatná" magát az erkölcsi kódeksz minden sérelme nélkül, mert hát felnőttek és gyermekek végzetesen összezsúfolódtak kőházak és rendezett utcák tömkelegébe és a gyermek vérének önkénytelen turbulenciájával zavarja és bosszantja a vele egy akolba kényszeredett és ideges felnőttet. Természetes, hogy a társadalomnak ez a magatartása és fonák ítélkezése bekerül az iskolába is, mert hiszen a tanár- és tanító nemzetség is a társadalom kebeléből kerül ki. Innen van, hogy temérdek fogalomösszezavarás sűrűdik össze a magaviseletjegyek megállapításánál, mikor kettős magaviselet jegyet kapnak nagyon könnyen mindazok, akiknek nincs más ethikai bűnük, csak az, hogy ifjú vér fickándozik az ereikben s ez a ficánkoló folyadék a tantermekben és a folyosókon, vagy az udvaron egy-kettőre kisebb-nagyobb kellemetlenségeket okoz azoknak, akik úri rendet és úri fegyelmet tartoznak létesíteni az iskolában. De milyen mély és milyen igazságos keserűség fakad a szülő lelkében mindazon kettős magaviseletjegyek nyomán, amelyek indítóoka nem ethikai botlás, hanem az illemnek és úri magatartásnak több-kevesebb megsértése, ami pedig olyan könnyen megesik, ha a társadalmi illem és úri magatartás szabályairól a gyerekek rendszeres felvilágosítást és gyökeres, beléjükidegzett oktatást nem kapnak. A szülőlélek keserűsége világosan mutatja, hogy itt a lelkiismeret ösztönös ítélkezése és a társadalmi konvenciók között valami végzetes összezavarodás van. Erre kell rámutatnunk, hogy a lelkiismeret nevelésének nagy ügyében mélyebb szántást, nagyobb céltudatosságot érhessünk el és tiszta bort is önthessünk a pohárba. Ilyen végzetes összezavarása e fogalmaknak és a lelkiismeret nevelésének ferde irányba terelése természetesen az is, ha a katedráról a tanári tekintély hatalmas súlyával alátámasztva hangzanak el efféle kijelentések: „Jó erkölcsű diák nem lármázik, nem fecseg, nem lökdö-