Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927
8 önszolgálatnak, mely épen az önismeret, emberismeret és környezetismeret nagyfokú hiányosságai miatt mint igazságszolgálat jelenik meg szűkös tudatukban. Ez a kettő, Bánk és Petúr egymás mellett két örök magyar arc: az egyik a szolgai meghunyászkodás nélkül való nemes engedelmesség akarása, a másik naiv önismeretből eredő lázadozás, hogy „állítsák vissza szabadságbéli jussainkat". Mélyen lát eszerint a miniszteri írás, mikor ezt a turbulens hüperkriticizmust reális önismerettel, reális emberismerettel és reális környezetismerettel akarja meggyógyítani. Akár a magyar társadalmi, akár irodalmi, akár történelmi életet vizsgáljuk, mindenütt ráakadunk arrai, hogy az erkölcsi engedelmesség kérdése valóban tengelykérdése a magyar életnek. A miniszteri irat eszerint nemcsak hogy nem abstractiókban foglalatoskodik, hanem legvilágosabban látja az életet és bizonyára sok élettapasztalás, sok gondolkodás, sok elmerülés révén örvendetes szintézist ad a magyar oktató-státus számára oly korban, amelyet bátran nevezhetünk a kevés szintézisek korának. A magyar tanárság csak mélységes tisztelettel köszöntheti Őexcellenciáját azért, hogy a magyar jellemképzés minden problémájára, éles fényekkel rávilágított, mert oktatómesterei az egyetemeken nagyon egyoldalúan és formálisan vezették be a sintaxisok és függvények világába. A miniszteri irat végre igen élesen rávilágít arra is, hogy mindaz, amit kultúrprogrammjában egy hatalmas szintézisbe foglalt össze, s aminek megvalósítását a magyar tanítótól és tanártól várja, csak levegőbe épített fellegkakukvár, ha nincs meg neki az alapja: a mély, az alázatos, a minden nagyszájúságtól mentes vallásosság. Ha a kultúra valóban kicsiszolt, céllátó értelem, derűs, önmagán uralkodni bíró kedély és megrendíthetetlen jóakarat: akkor voltaképen a vallásos lélek szépséges kivirágzása, mert vallás adhat csak világos, az örökkévalóságba, nyúló célokat, vallás adhat állandóan mosolygó derűt, vallás adhat uralkodó erőt és a jóban soha meg nem rendülő akaratot. Vallás sarkal bennünket egyre univerzálisabb, egyre világosabb céllátás felé, vallás biztosítja a sok-sok cél birodalmában a helyes egymás mellé- és egymás alárendelést; vallás adja meg a derű alaphangulatát, a vallás biztosítja a derű felé nyíló perspektívákat az élet legszomorúbb perceiben is, a vallás követeli minden epesztő szomorúság kiküszöbölését a lelki életből, a vallás sürgeti, hogy minden megrendülésünk után bármilyen lassú tempóban, de evezzünk a béke, a napfény és a derű kedélyvilágába; a vallás ezzel az igazán tartalmas és állandó örömnek veti meg a melegágyát és vele a szorgalmas, kitartó munkakészségnek olyan lelki dispozicióját biztosítja, amilyent semmi más nem tud biztosítani. Mikor a miniszteri irat erre is felhívja a magyar oktató-személyzet összességének figyelmét, szintén határozott irányt mutat a kétes bizonytalanságban. Világos ugyanis, hogy a vallás azt a szintézist, amelyet kultúrának nevezünk, páratlan módon ellátja fundamentum-